Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

26.rész

Reggel, mikor felnyitottam a szemem, az első dolgom az volt, hogy azonnal vissza is csuktam. A nap már magasan járhatott az égen, sugarai erősen világították meg az egész szobát.

A gitárom és a dalszövegeimből képezett papírhalmok már nem voltak mellettem az ágyon, és én is be voltam takarózva, így biztosra vehettem, hogy apa este még felállt a tévé elől, és benézett hozzám.

Pár percen belül, mikor a szemem hozzászokott a bántó fényekhez, tényleg kikászálódtam az ágyból, és a konyhába indultam, reggelit keresvén.

Apát is ott találtam, viszont, velem ellentétben ő már felöltözve ült a konyhapult melletti bárszékeink egyikén.

- Jó reggelt! – ásítottam egy hatalmasat, majd a kávéfőzőhöz léptem, és felraktam egy adagot magamnak.

- Mack, dél is elmúlt. – hunyorgott rám apa, majd ez átváltozott egy hatalmas vigyorrá, mikor meglátta az elképedt arckifejezésemet, a kikerekedett szemeimmel együtt. Elhúztam a számat, majd vállvonogatva a kávégép felé fordultam inkább. – Jólvan, mindegy – sóhajtott apa majd leugrott a magas ülőhelyéről. – Mész este a bálba?

Megint ugyanaz a kérdés. Fújtattam egyet idegesen, anélkül, hogy válaszra méltattam volna. Kényszerítettem magam, hogy mélyeket lélegezzek, ki-be, és lassan számoljak el tízig.

- Nem, apa, nem megyek – válaszoltam pár perc múlva, tettetett nyugalommal.

- Pedig igazán kimozdulhatnál! – kezdett rá ő is, én pedig céltudatosan rápillantottam a vállam mögül, jelezve, hogy én ezt már rég eldöntöttem, és tényleg nem megyek, fogadja el.

Remélem, működik köztünk valami apa-lánya kapocs, és pusztán abból az egyetlen pillantásomból rájött, mi a helyzet, és felhagy a dologgal.

- Vagy – bökött felém, mintha csak hirtelen meggondolta volna magát -, maradj itthon, és töltsd úgy az idődet, mint egy átlagos szombat estét.

- Igazad van! – vigyorodtam el erőltetetten, hogy éreztessem vele a hálámat, amiért felhagyott a nyaggatásommal. – És pontosan ezt is fogom tenni. Pár zacskó chips, két évad az Arrow-ból, és semmi dráma.

- Én meg bevásárolok egyedül. – sóhajtozott, mintha ez olyan nagy fáradtság lett volna a részéről, holott már rég lebukott, hogy egyedül azért jár a város másik felére egy eldugott kis bevásárlóközpontba, mert azon a lakónegyeden belül él a város összes normális, jól kinéző nője, aki apánál számba jöhetett.

- Csak nehogy megerőltesd magad! – forgattam meg a szememet gúnyosan. – Tudod az a sok bevásárlószatyor... - változtattam el a hangomat, és pont olyan tökéletességgel, ahogyan a beszédtechnika, és drámaórán tanítják, azokat a felsőbb társadalmi rétegekből való, elkényeztetett nőket kezdtem el kifigurázni, akikért apa olyannyira odavolt. – Nem is tudom, mi lenne azokkal a szegény, előkelő hölgyekkel nélküled, és a lovagias szolgálataid teljes hiánya nélkül.

Apa pislogás nélkül meredt rám, valami olyan pillantással méregetve, amivel én szoktam illetni, mikor valami nekem nem tetsző dologról kezd el kérdezősködni. Vagyis, pusztán a koromfekete tekintetével fel tudott volna nyársalni, és még a hullám megsemmisítésére is gondolt volna. Ijesztő. Végül talán letett erről a rám nézve veszedelmes tervéről és helyette csak szimplán elnevette magát, megdicsérte tökéletes színészi képességeimet, amit saját elmondása szerint tőle örököltem, majd még mielőtt bármi mással is tovább szívhattam volna a vérét, elköszönt, és elindult a bevásárló körútjára.

Az egész délelőttömet a tévé előtt töltöttem, miután apa hazaért, de már el is ment, mert pár, számára nagyon értékesnek tűnő iratot az iskolában felejtett. Három körül, miután már meguntam az otthon ülést, felöltöztem, felkontyoltam a hajamat, majd egy farmerdzsekit a hátamra kapva kiléptem a szabadba.

Kiskoromban odáig voltam az ilyen, ebéd utáni sétákért, és ez még az idő múlásával sem változott.

Az utcára kiérve balra kanyarodtam, pont ellenkező irányba a belváros milliónyi zajától, messzebb a káros kipufogófüsttől, és az emberek tömegétől.

Viszont... Nem jutottam sokáig.

A sétálóutca szélén, egy pad mellett Steven állt. Elég messze voltam még tőle, így észre sem vett, ami, így visszagondolva, nem is annyira baj.

Egy halvány mosoly futott át az arcomon, mikor egy lépést tettem távoli alakja felé. Egy lépést. Egyetlen egyet. Nem többet.

Ebben a pillanatban ért mellé Leila. Az én Leilám.

Annyi idő sem telt el, hogy átgondolhassam, mégis miért találkoznának ők ketten az erdő szélén, már meg is magyarázták nekem. Steven rávigyorgott ébenfekete hajú barátnőmre. Azzal a mosollyal. Nem baráti mosollyal. Nem azzal, amelyikkel ágyba vihetné az egész világot. Azzal a mosollyal, ami egykor a miénk volt. Eddig.

Leila visszamosolygott rá, és ellenállás nélkül hagyta, hogy Steven a kezénél fogva közelebb húzza magához, és megcsókolja.

Eleget láttam. Kipislogtam a szememből egy magányos könnycseppet, és még azelőtt fordultam sarkon, hogy egyáltalán elváltak volna egymástól, és rádöbbenhettek volna, hogy én is ott voltam.

Hi, guys...

Igen, még élek, én vagyok az. Nem tudom hány ember maradt aki olvassa még a storyt, mindenesetre, ezt a befejezett részt találtam ma a gépemen és meghozta a kedvemet, szóval olvassatok, mert leülök és írok még folytatást. ;)

xoxo,

Lil