Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

21.rész

Két héttel később...

Az, hogy Stevent választottam, felfordította az eddig sem túl normális életemet.

És meglepően – nem rossz irányba. Talán senki sem gondolta volna akkor, hogy az a „kis" incidens Shawn Mendes, és a barátom között, így végződik. Hogy számomra jó kilátással lesz az elkövetkező hetekre, vagy hónapokra.

Tényleg jobban voltam.

Már nem jártam el olyan sokat itthonról, nem ittam le magam a sárga földig, úgy hogy másnap ne emlékezzek semmire sem. Nem buliztam át minden egyes éjszakát, nem csak reggel, pont sulikezdés előtt, vagy után estem be otthon az ajtónkon. Nem hódoltam már az olyan régi dolgaimnak, mint a drogok, vagy a szeszes italok. Most szívesen sorolnám ide a cigarettát is, de sajnos, még nem tehetem. Elhatároztam, hogy leszokok, és igyekszem is tartani magam ehhez, de azért vannak napok, mikor a szervezetemnek tényleg szüksége van rá, hogy kiengedjem a fáradt gőzt.

A sulit is rendszeresen látogatom mostanában, és már néha el sem kések az első órákról. Több tantárgyból is sikerült feltornáznom az egyesemet, apa legnagyobb örömére, aki szinte repesett az örömtől, mikor tegnap délután azzal fogadtam, hogy már csak két tantárgyból állok bukásra. Lehet, hogy ez más embereknél katasztrófa, de mi örültünk.

Csütörtök van, ami azt jelenti, hogy ma nincs első órám.

Ilyenkor előszeretettel forgolódok az ágyamban, akár fél kilencig is.

Apának sincs, ezért rendszerint ő hord suliba kocsival engem is. Mert időközben rájöttem, hogy amit eddig milyen cikinek is tartottam, hogy az apám ugyanabban az intézményben tanár, ahol én tanulok, ez igazából mennyire menő. Reggelente elhiszem hogy vagány vagyok, mikor apával az oldalamon kiszállok az autóból, és belejtek a suli épületébe. Aztán persze a nap folyamán ezerszer is átkozom ezt a reggel menőnek hitt dolgot, főleg, mikor kiderül, hogy apu röpdolgozatot ígért arra az órájára, amit én előző nap kényelmesen átaludtam.

Reggel, a változatosság kedvéért, ruhát vettem fel. Mármint, minden nap ruhát veszek fel, de úgyértem, egyberuhát.

Természetesen fekete volt, szaggatott, AC/DC logóval az elején. Ja, és elég rövid. Mellé a bakancsomat húztam fel, és igazából kész is voltam. Már sminkelni sem sminkeltem igazán.

A hajamat is levágattam. De még így is a vállam tetejéig érő, kék színű loboncomat gubancoltam minden reggel, mert van az a megőrjítő tulajdonsága, hogy göndörödik. De nem olyan normálisan. Inkább ijesztő, ahogy reggelente kinéz. Befestetni még nem volt bátorságom. Több napja már, hogy elhatároztam, végre továbbadok a kicsit sem visszafogott, lázadó hajszínemen. Mert ez már nem én voltam.

De egyenlőre, még ma reggel is ugyanezzel az árnyalattal a hajamban szálltam ki apu kocsijának anyóüléséről, és toltam fel a napszemüvegemet a fejem tetejére, miközben vigyorogva körbenéztem a parkolón.

A parkoló volt reggelente a diákok találkapontja. Persze, nekem még mindig nem nagyon voltak barátaim, de azért mindig jól esett végignézni a „menő" fiúkon, és a rajtuk lógó, idegesítő plázacicákon.

Mint mindenhol máshol, ebben a suliban is ennyiből tevődött össze a populáció. Voltak a sznobok, meg a stréberek. Meg én.

- Mack, még mindig túl rövid a ruhád! – szállt ki apu a kocsiból fáradtan, és megeresztett egy lemondó sóhajt. Egész reggel ezen pörgött, úgyhogy mostanra már kellően lefárasztotta magát.

- Igen, igen tudom, ezt már hallottam ma vagy hatszázszor. – tettem fel védekezően a kezemet. Apu már csak ilyen volt. Rendszerint minden reggel talált valami kivetnivalót az aznapi öltözékemen, amit nem hagyott szó nélkül. Persze, mint minden másban, ebben is hasonlítunk, én pedig azt nem hagytam szó nélkül, hogy ő nem tudta szó nélkül hagyni és általában pontosan ez az oka annak, hogy minden áldott reggel duzzogva váltunk el a suli folyosóján, két ellenkező irányba. Ez szinte már rutin volt.

De ma viszont jó kedvem volt, ami nálam tényleg ritka. Csak egy egyszerű vállrándítással ráhagytam a dolgot, majd vigyorogva becsaptam a kocsiajtót.

Csendben sétáltunk az épület ajtajáig, de nem zavart a csend. Nem az a kínos hallgatás volt, egyszerűen csak nem volt most szükség szavakra.

- Este pizza? – szólalt meg végül apu, miután beengedett az ajtón maga előtt. A szája sarkában ott bujkált az az elhagyhatatlan csibészes félmosoly, amit, mióta kibékültünk elég sokszor látni engedett.

- Nem akarok ma is baseball meccset nézni. – húztam résnyire a szemem, mire jóízűen felnevetett. – Megrázó egy élmény volt a múltkori.

- Elhiszem. – értett egyet, majd a karomba bokszolt, és lelépett.