Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

25.rész

Az elkövetkező napokat valóságos csodaként éltem meg. Shawn hirtelen beteg lett, így egy teljes hétig nyugtom volt, és senki nem emlékeztetett a holnap este tartandó bálra. Kivéve persze a suli újságot, a suli rádiót, az iskola honlapját, és persze magát az egész épületet, ami már most rózsaszín és piros dekorációban fuldoklott.
Szerencsémre vált, hogy Shawn pont most esett ágynak, így nem volt még csak esélye sem arra, hogy tovább próbálkozzon, nekem meg nem kellett még több járulékos nemet osztogatnom csak úgy, szórakozásból.

Péntek volt, hetedik óra, és már nem csak a sulin, hanem a tanulóin is kezdett eluralkodni nemcsak a hétvégi, hanem a bálozós hangulat is.

Szünetekben még hébe-hóba kapott az alkalmon pár olyan személy, aki eddig túl béna volt a kísérő találáshoz, és elhívott néhány személyt az ellenkező nemből, de a többségnek már megvolt a párja. És ott voltam én, akit egyáltalán nem csigázott fel ez a bál úgy, mint a korosztályomat, és nem is terveztem elmenni.

Mikor az utolsó csengő is megszólalt, a diákok egyöntetűen pattantak fel a helyeikről, és gyorsabban, mint a hét bármely napján, összedobálták a padon szanaszét heverő dolgaikat. Mindenki sietett valamerre, egyedül talán én voltam az, aki ráérősen még leírta az utolsó vázlatpontot a füzetébe, s csak utána indult el kifelé az épületből.

Nem hazafelé mentem, Stevennel volt találkozóm, aki már az iskola előtt várt rám, mikor leléptem az utolsó lépcsőfokról is. Nem volt kimondottan hideg az idő, ő mégis bőrdzsekit viselt, hosszú fekete farmernadrággal, és bakanccsal. Játékosan elvigyorodott, mikor meglátott, szemei felcsillantak.

Átöleltem, mire egy puszit nyomott a homlokomra. Fél karral átkarolt, úgy indultunk el a villamosmegállóhoz.

- KFC? – duruzsolta a fülembe, hangjából kicsengett a feltörni készülő nevetése.

- McDonald's – súgtam vissza, mire mindketten elnevettük magunkat.

Péntek délutáni rituálénkká vált már, hogy minden hét végén felkerestük a két említett gyorsétterem egyikét, és ott töltöttük a délutánunkat, estébe nyúlóan.

- Lehet, hogy le kéne szoknod már a gyorskajáról, nem gondolod? – vonta össze vigyorogva a szemöldökét.

- Te rángatsz el mindig mindenhova. – pillantottam fel rá unott arckifejezéssel. – Csak nem ellenkezem.

Elnevette magát, majd a fejét rázva megcsókolt.

- Szóval – ült le velem szemben Steven, miután beértünk, és az asztalhoz hozta a rendelésünket. – Lesz az a bál...

- Remek, emlékeztess rá még pont te is, mert amúgy eszembe se jutott volna... - forgattam a szemem unottan, majd bekaptam egy sült krumplit.

- Sosem szoksz le az iróniáról, igaz? – túrt bele a hajába, amitől a rövidebb hajszálai most az ég felé meredeztek.

- Nem megyek a bálba. – tértem vissza az eredeti témánkhoz, miközben a két nagy adag sült krumplimat a tálcámra szórtam, és gondosan szétterítettem, majd megsóztam. – Még a végén valami ijesztő agymosást hajtanának végre rajtam, és szivárványt hányva távoznék, annyira meghatna a bál romantikus hangulata miatt, és olyan lennék,mint az összes többi velem egykorú sipákoló picsa.

- Ne legyél már ennyire drámai! – sóhajtott. – Nem halsz bele egy estébe.

- Dehogynem. – kontráztam rá egyből. – Amúgy meg, egyedül menni nem oké...

- Biztos hívtak el emberek, Jan... - ellenkezett, úgy mondva ezt, hogy a hangjából semennyi rosszalló érzést, féltékenységet nem lehetett kihallani. Többek között, ezért is szerettem annyira Stevent, mert tényleg mindent meg lehetett beszélni vele, témától eltérően.

Hiába jártam vele, nem rengették meg a lelki világát olyan dolgok, hogyha éppen más hímnemű egyed bálba hív, és nagyon extrém esetben elfogadom azt. Persze, ha a fülébe jutott volna, hogy a két meghívásom egyike Shawntól származott, nem biztos, hogy ilyen nyugodt maradt volna. Kevés dolog volt, amivel Stevent ki lehetett zökkenteni az alapvető nyugalmából, de ez a fiú egy volt a rövid listán felsoroltak közül. Pontosabban, ő maga volt a lista. Egyes egyedül.

Késő délután értem csak haza, mikor a nap már épp lemenőben volt, és vörös színnel töltötte meg a felhőtlen kék ég legalját.

Apu különös módon már otthon volt, hisz a péntek az mindenkinek péntek. A kanapén ült, kezében egy üveg sörrel, ami még félig teli volt, és egy focimeccset bámult épp, ami biztos fontos lehetett, mert még én sem számítottam annyira, hogy miattam elszakítsa a tekintetét a képernyőről.

- Megjöttem! – kiáltottam oda neki, mert mihelyst betettem a lábam a lakásba, a konyhába vettem az irányt, hogy az apunak hozott vacsoráját lerakjam. Választ persze nem kaptam, de nem is számítottam rá. Nem is vártam el. Apa tényleg elfoglalt ember volt, hazahordta a munkáját, és nem csak a diákokkal, magával is szigorú volt, így soha nem engedett hét közben szabadidőt magának az iskolai munka, és az iskolából hazavitt munka között. Csoda, hogy legalább a péntek estéjét nem dolgozatok javításával, értékelésével és kipontozásával töltötte. Ezeken a ritka alkalmakon nem is szoktam zavarni.

Mivel péntek volt, a velem egykorúak többsége bulizni járt. Mint én, nem sok idővel ezelőtt.

Tényleg igyekeztem megváltozni. Így amikor csak lehetőségem lett volna arra, hogy bulizni, szórakozni menjek, találtam magamnak valami teljesen más programot. Itthon, egyedül.

Még nyolc óra sem volt, mikor én már megfürödve, pizsamába öltözve az ágyamon ültem, és a dalszöveges papírjaimmal körülvéve az elektromos gitáromat hangolgattam. Ezt terveztem egész estére, mégis meglepett, hogy tudtomon kívül, mennyire ki vagyok merülve valójában.

Hanyatt dőltem, de csak egyetlen percre, behunytam a szemeimet. Nem alvás céljából, szimplán csak pihentetni akartam őket, mielőtt újra visszatérek a dalíráshoz. De végül a fáradtság nyert, mert abban a pihenésre szánt egy percben elaludtam.