Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

15.rész

Estig beszélgettünk, majd apának végül sikerült rávennie magát, hogy elkezdjen dolgozatokat javítani. Egy kicsit még tébláboltam a lakásban, apu nyakán lógtam, idegesítve, és rábeszélve, hogy minden diákjának jobb jegyet adjon. Szóval apa tanítványai igazán hálásak lehetnek nekem.

- Na jó! – dobott nekem apa egy tollat, mikor már végképp elege lett belőlem. – Több időn át fárasztottál csak ma, mint egész eddigi életedben összesen. Menj már át hozzá!

- De ki fog dobni. – sóhajtottam.

- Fogadunk? – nézett rám nevetve.

- És mégis mit kéne mondanom neki? – tártam szét a karomat. – Amúgy is! Én haragszok rá! Jöjjön át ő!

- Valakinek el kell kezdenie a bocsánatkérést, és amennyire én Shawnt ismerem, hát – kínosan elhúzta a száját -, nem ő lesz az.

- Én akkor sem megyek át! – jelentettem ki. – Folytassuk a javítást.

- Mack, te semmit sem csinálsz azon kívül, hogy az őrületbe kergetsz! – nevetett fel. – Menj át, vagy esküszöm, megbuktatlak!

- Naaa, oké! – tettem fel a kezem, és lepattantam az asztalról. – Semmiképp nincs szükség arra, hogy eldurvuljon a dolgok végkimenetele. Indultam!

- Mackie! – halottam meg apu kiabálását, mikor kiértem a konyhába. Unottan visszasétáltam, és megálltam a szobája ajtajában. Apu mosolyogva kitárta a karját, én pedig odaléptem hozzá, és megöleltem.

Beleültem az ölébe, a fejem a mellkasához szorítottam.

- Hiányoztál. – suttogtam. – Komolyan.

- Te is. – puszilt a hajamba, majd hagyta, hogy felálljak, és elinduljak. Mielőtt még végleg kiléptem volna a házból, az előszobatükörben végignéztem magamon.

Attól, hogy nincs köztünk semmi más, csakis kizárólag levegő, még nem árt, ha iszonyatosan jól nézek ki. Mint mindig. Felkontyoltam a hajamat, ami már igazán elviselhetne egy festést, mert a kék legtöbbje kikopott, és le is nőtt. Felvettem a bőrdzsekimet, ami melegítőnadrággal kifejezetten jól mutatott, majd lőttem egy fényképet, kiraktam Instára, és kész is voltam.

Mostmár indulhatok. Ráérősen átballagtam az erdőn, magamba szívva azt a kevéske napfényt, ami a sűrű felhőtakarón keresztül utat tört magának.

Shawn ablaka nyitva volt, és ugye miért is kerüljek, hogy a bejárati ajtón át menjek be a lakásba, ha ott az ablak is.

Nem vagyok egy égimeszelő, Shawn ablaka pedig nagyon de nagyon magasan van, be sem láttam rajta. Nagy nehézségek árán felkapaszkodtam a ház oldalán, és épp olyan kecsességgel, akárcsak a tesiórán történő gerendára lendüléssel szökkentem át. A leérkezésem már kevésbé volt kecses, de bejutottam.

Shawn az ágyán ült, és felvont szemöldökkel nézte végig, amint talpra vergődöm, majd megigazítom az otthon gondosan belőtt frizurámat.

- Menj el! – szólalt meg rövid vacillálás után, mikor eldöntötte, mi lenne a helyes egy olyan helyzetben, mikor egy lány a szó szoros értelmében beugrik az ablakodon, a bocsánatodért esedezve. Mert ugye most is pont ez történt, annyi különbséggel, hogy szerintem nem ez lett volna a helyes válasz.

- Mi? – ráncoltam a homlokomat értetlenül.

- Szerintem tisztán és érthetően hallottad! – csattant fel idegesen. Felpattant az ágyról, és fel alá kezdett járkálni a szobában, gondosan ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se érjen hozzám egy árva ujjal se.

- Mi bajod van? – tártam szét a karom, mert eddig én haragudtam rá. Most meg tök olyan, mintha ő haragudna rám. De miért is? Semmit nem tettem! Vagyis... oké, megpofoztam, de teljesen jogos volt!

- Haragszol rám! Tűnj már el! – kiabált. Ideges volt. És mit kellett volna tennem? Tényleg elmenjek, vagy maradjak? Létezik ilyenkor helyes döntés?

Persze hogy nem. Visszagondolva, hogy végül miért is döntöttem amellett, hogy faképnél hagyom, már nem tudnám megmondani. Talán, a büszkeségem miatt. Igen.

Még egyszer értetlenül ránéztem, majd egy lemondó mosoly, és egy fejrázás keretében kilendültem az ablakon. Ha ő küld el azok után, hogy én haragszom rá, mégis én jöttem bocsánatot kérni, de erre elküld, akkor legyen. Ha neki ez csak ennyi, akkor nekem is.

Végigsétáltam az erdőszéli ösvényen, és a bejárati ajtónk felé indultam, mikor is észrevettem, hogy a bejárat előtti kőlépcső nem teljesen üres. Ott ült valaki. Fekete tépett nadrág, szőke, vállig érő kócos haj, motorosdzseki, és az az elmaradhatatlan zöld szempár, ami oly sok időn át a rabjává tett. Olyan belülről fakadó lazasággal ült azon a lépcsőfokon, hogy legszívesebben kedvem lett volna egy hatalmas kalapáccsal rommá zúzni azt, hátha akkor kevésbé lesz ilyen spontán. Persze, nem a lépcsőfok tette. Ő alapból ilyen volt, mióta csak ismerem.

- Mi a fenét keresel itt, Steven? – álltam kérdőn elé, ő pedig rám emelte méregzöld tekintetét.