Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Nem hagylak elveszni!

Kész, ennyi, döntöttem! Ha senki nem képes rá, akkor majd én! Miért nem érti meg senki, hogy ha egy veszélyesnek tartott személyt kiutálunk magunk közül, azzal csak magunk alatt vágjuk a fát?! Azzal csak magunkra haragítjuk a szerencsétlent! Jó, Naruto speciel pont az ellentettje, de én most Deidaráról beszélek! Könyörgöm, lehet egy rendes, falusi civil, vagy egy szökött ninja, de egyik se szereti a magányt!

- Az idődet és energiádat vesztegeted vele, Yatori! - nézett rám Kurocushi dühösen.

- Nem! Te a testvére vagy, miért nem foglalkozol vele te? Akkor nekem nem kéne. - vágtam vissza. Egy szúrós pillantást kaptam. Majd barátnőm arca megenyhült, és szorosan a karjaiba zárt.

- De én nem akarom, hogy bármi bajod essen! Mi van, ha nem fogadja el a társaságod, és egyszerűen felrobbant? Aligha viselném el... - motyogta a hajamba. Elmosolyodtam, majd viszonoztam az ölelést.

- Naa, hugi, nyugodj meg! - simogattam meg a hátát. Direkt szólítottam huginak. Én vagyok az idősebb, és már kiskorunkban nővérkémnek szólított, én meg elkezdtem hugizni. Régen még Deidara is mindig velünk játszott. Csak aztán... Igen. A művészek mindig is érdekesen gondolkodtak.

- De... Ígérd meg, hogy nem fogod hagyni, hogy bántson! És ha már ott vagy... - szipogta.

- Nyugi. Nem lesz baj. - csitítgattam. Aztán egy nagy robbanás hallatszott, nem is olyan messze a falu központjától. Elengedtem Kurocushit, majd rohantam a füstgomba felé.
                        ❄❄❄
Odaérve kellett rájöjjek, hogy egy étterem ért földi pályafutása végére.

- Deidara! Már megint berobbantott?! Igen, biztos ő volt, az ő műve! - hallatszott a füstből.

- Suiton:Mizurappa! - kiáltottam, majd eloltottam az égő épületet. Az sistergések közepette hajlandó volt elaludni. A füst elült, én pedig már a szememmel kutattam Deidara után. Nem kellett sokáig erőltetnem magam. Egyszerűen a tömeg felé mentem, ahonnan szebbnél szebb káromkodásokat véltem felfedezni. Nem kellett csalódjak, valóban körbeállták a szőke fiút, aki csukott szemmel, karba tett kézzel tűrte a rá szórt átkokat. Ami fura, hiszen van olyan lobbanékony természetű, mint a bombái. Valami készül, ha Deidara nem védekezik!

- Igazán eltűnhetnél végre! Fordulj fel!! - és hasonló, ezeknél sokkal szebb beszólások. Az igazságérzetem pedig nem hagyott nyugodni. Átfurakodtam a tömegen  hogy a szöszi elé kerüljek. Jeges szemével ridegen mért végig, mintha csak azt várná, hogy én is elküldjem valahova. De a tömeggel szembe fordultam és elordítottam magam:

- POFA BE!!! - csak mondták a magukét - KUSS LEGYEN, VAGY DEIDARÁVAL EGYÜTT ZÚZLAK SZÉT TITEKET!!! - üvöltöttem, és a hatás kedvéért megjelent a kezemben a Chidori. Igen, víz és villám elemű vagyok. Végre mindenki hajlandó volt befogni a lepénylesőjét, egyedül Deidara meglepett hangját hallottam a hátam mögül:

- Y-Yatori?! Hm! - nem fordultam meg. Ugyanis épp farkasszemet néztem Oonokival, a Tsushikagéval. Kitártam a karom, jelezve, hogy ezt a fiút nem fogja bántani senki!

- Yatori... Miért állsz az ő oldalán? - sziszegte Oonoki-papi.

- Magatokra gondoltok! Nem veszitek észre, hogy ennek a fiúnak - mutattam Deidarára - csak egy kis törődés kell?! Ehelyett elzárkóztok előle és szidjátok! - kiabáltam. Midnenki feszülten figyelt - Beállítjátok egy szörnynek, egy gyilkosnak! És?! Voltaképpen minden ninja az! Mindannyiunk kezéhez vér tapad, csak ráfogjuk a haza védelmére! Szégyelljétek magatokat! - kiáltottam, mire minden fej a földet tanulmányozta. Igazam van, vagy igazam van?

- Yatori... - szólt mögülem egy gyenge hang. Megfordultam, és Deidara helyett Akatsushi gólemével találtam szembe magam. Ez se normális, hogy Deidara ezt hagyja. - Szerinted Deidara-nii nem hibás? - kérdezte a nagy termetű srác.

- Akatsushi... - kezdtem sajnálkozva, miközben a gólemmel szemeztem - Természetesen ép eszű ember nem a saját faluját robbantja fel... De most te mit csinálsz? Mást hibáztatsz. Mellesleg, Deidara! - kezdem sértődötten - Ez a kedvenc kajáldám volt. - mutattam a romokra.

- De ha még közelítünk is hozzá, vagy elutasít, vagy elkezd beszélni a művészetéről! - jött egy hang a tömegből.

- Az elutasítás benne van a pakliban, személytől függetlenül. Azt pedig nem hiszem el, hogy csak és kizárólag a művészetéről beszél! Ő is ember, bármily meglepő!

- Itt vagyok, rémlik? Hm! - szólalt meg ingerülten Deidara. Hogyhogy eddig nem csuklott? Végig róla beszéltünk...

- Akatsushi, vedd le a gólemedet, kérlek. - közöltem higgadtan.

- D-De Yatori! - dadogta, mire elegem lett. Tiszta erőből beleütöttem a sziklatömegbe. Az megrepedt, majd darabjaira hullott. Igen, egyszerűbb lett volna kikerülni vagy átugrani, de az nem lett volna drámai. Hehe.

- Azért robbantom a falut, mert itt nem tisztelik a művészetem! Hm! - kiáltotta Deidara.

- Akkor most én is verjem szét az egész hóbelevancot, mert nem olvassák a regényeim?! - vágtam a szavába. Pislogva meredt rám, persze nem egyedül. Akatsushin és Kurocushin kívül senki nem olvasta - Mindig mutogattam, ajánlottam, de mindenki elutasította, mondván nincs ideje. Hidd el, van némi tapasztalatom arról, milyen az, ha nem tisztelik, amit csinálsz! - vágtam oda a fiú szeme közé - Úgyhogy - mosolyodtam el halványan - Szeretném megismerni a te művészeted. - fejeztem be, immár egy széles, mégis kedves mosollyal. Deidara nézett rám, mint hülye a moziban, de a szeme igencsak felcsillant. Elé léptem, mire Akatsushi elengedte a szöszi fiút. Mikor magához tért, zavartan elmosolyodott, és megvakarta a tarkóját:

- A-Azt hiszem, megvan egy időre az elfoglaltságom, hm! - mondta, és nem lehetett nem felfedezni azt a kis vidámságot a hangjában. Biztatóan rámosolyogtam, majd elindultunk ki a faluból, Deidara műhelye felé.