Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Yatorim (Deidara)

- HIDDAAAN! - ordította valaki. Erre az ordításra értünk az Akatsuki búvóhelyéhez. Yatori ott van? Ő kiáltott? Nincs baja, ugye? Aztán egy fehér hajú férfi zúgott le a lépcsőn, egyenesen elénk. Nem sokkal később az üldözője is feltűnt. Akatsuki köpenyt viselt, pont, mint legutóbb, hosszú, fehér haja lobogott utána, arca.... Dühös volt. Olyasmi, mint mikor a Papival harcolt... Ez lenne az én Yatorim? Mi lett vele? Hm? Hol az a kedves, aranyos, mosolygós lány, akit én annyira szeretek?! Remélem, ez csak a látszat, Yatori, és még mindig szeretsz...
Aztán észrevett minket.

- Nahát. Hali! - integetett. Ez már sokkal másabb volt, de volt benne valami ravaszság...
A másik férfi, akinek eddig a köpenyét markolta a mellkasánál, most a földre esett, és valamit kiáltott Yatorinak, aki egy gyilkos pillantást vetett felé.

- Yatori, az új tagot lehet, hogy ismered, ő is kőrejteki. - szólalt meg az, amelyiknek csak a szeme látszott az egész arcából. Pedig még a szeme se áll jól, hm...

- Oh. Valóban? - indult meg felénk. Persze, hisz nem láthatott, a többi tag egészen eltakart. Majd mikor meglátott, szeme felcsillant, szája gonosz mosolyra húzódott - Nahát, a Tsushikage unokája! Tényleg, él még az öreg? - kérdezte, továbbra is fenntartva a sunyi vigyorát. Játszik. Akkor játsszunk, hm!

- Áh, még egészen elemében van! Hiányzol neki, nem mégy vissza hozzá? - kérdeztem, és én is beszálltam a játékba. Mert ez az. Egy megtévesztés, hogy megvédjük azt, ami köztünk van. És nem hazudtam az imént, hm. A Papi dühöngött, mikor megtudta, hogy Yatori az Akatsuki tagjává lépett elő, vagyis hivatalosan is Kőrejtek ellensége. Persze sok kérdést vetett fel hogy akkor én mit keresek itt, Akiruo meg is látogatott valamelyik nap. Érdeklődött, látszott, hogy tényleg aggódik, hm. De a Kurocushinak szánt levél... Igen! Biztos, hogy szeret!
                          ❄❄❄
Rá kellett jöjjek, Yatori mégis megőrizte kedvességét, legalábbis a többi Akatsuki taggal szemben az volt. Mivel nem volt különösebb reakciójuk, gyanítom nem miattam ilyen kedves. De hát nem is jellemző, általában önmagát adja. Az ebédlőben leginkább rólam folyt a beszélgetés, és nagyon kellett vigyázzak a számra, egy rossz szó, és mindketten repülünk, hm. Tehát csak óvatosan. Szerencsére a beszélgetés lassacskán más irányt vett, így végre kicsit kiszorultam a reflektorfényből, hm. Mégis azt, vártam, mikor...

- Yatori, akkor körbekísérnéd az új kölyköt? - támasztotta a fejét a "szeme se áll jól" ürge. Evés közben kiderült, becsületes neve Kakuzu.

- Hoy! Nem vagyok kölyök, hm! - mutattam rá.

- Akkor én mi vagyok? Idősebb vagy, mint én! - tette csípőre a kezét Yatori, azonban a szeme furán csillogott. Elárulta magát.

- És te ezt honnan tudod? - kérdezte az Uchiha. Ch... Még ha hagytam is, hogy legyőzzenek, egyszerűen frusztrál az a figura, hm!

- Egy faluban nevelkedtünk, volt időm hallgatni, hogy "Deidara még tizenkét éves és elrepíti a falut!" és hasonlók. Tehát akartam vagy nem, tökéletesen tájékozott voltam, hány éves a művészúr. - vágta ki magát a kínos helyzetből, megjegyzem nagyon ügyesen. És mindezt olyan előadással, hogy még én is elhittem, főleg úgy  hogy még valóságalapja is van, hm. Én csak elengedtem egy "Ch"-t, majd Yatori után mentem.
                          ❄❄❄
Akármerre mentünk, mindenütt volt valaki... Pedig már.... Már annyira....!!

- Ez itt Sasori szobája, vagyis a tiéd is. Gyere nyugodtan, most a műhelyében van! Csak olyankor meg oda ne nyiss be... - vigyorgott az orra alatt, majd benyitott. Utána mentem, majd becsuktam magunk mögött az ajtót. Yatori háttal állt nekem, és ez inkább foglalkoztatott, mint maga a szoba, amit elvileg meg kéne jegyeznem, hol van, hm.

- Y...

- Deidara! - fordult meg mosolyogva, könnyes szemekkel. Kedvesen elmosolyodtam a látványra, mire a nyakamba ugrott, majd elkezdte puszilgatni az arcom. Össze-vissza, mintha figyelne arra, hogy egyetlen porcikám se maradjon ki, hm. Én csak behunytam a szemem, és mosolyogva tűrtem, ahogy örül nekem. Mikor abbahagyta, csillogó szemekkel nézett rám. Én következtem. Itt van előttem, érzem az illatát, a haját, az érintését, mióta várok már erre, hm!

- Yatori, kedvesem! - emeltem meg a derekánál fogva, és megpörgettem a levegőben. Ő a vállamba kapaszkodott, és kuncogott. Persze, hisz nem tudjuk, mennyi hangot szigetel az ajtó... Hm... Leengedtem, és a karjaimba zártam. Ő a nyakamat karolta át, s egyre közelebb hajolt hozzám:

- Deidara... Hiányoztál!! Szeretsz még? Mit csináltál, míg nem láttalak? És ugye tudod, hogy jól áll az új frizura? - mosolygott rám. Elnevettem magam.

- Megijesztettél, tudod? - suttogtam neki, nem is figyelve az előző kérdésrohamra.

- Miért? - pislogott, és látszott az azonnali aggodalom a szemében. Aggódik értem... Ha belegondolok, azért kezdett foglalkozni velem, mert aggódott értem, hm.

- Mikor megláttam, milyen agresszívan viselkedsz azzal a férfival, megijedtem, hogy hova tűnt az én kedves, aranyos, drága Yatorim, akire vigyázhatok, hm. - simogattam meg. A tarkójától egszen a derekáig levándorolt a kezem.

- De ne félj - puszilta meg az arcom - Szeretlek. - suttogta. Ez az egy szó olyan jól esett, hogy már el is felejtettem, hogy mi minden van a hátam mögött. De hát Yatori is olyan, mint egy kisgyerek - Mesélsz? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Mesélek - simogattam meg az arcát - De most... - suttogtam, majd megtámasztottam a fejét, és lassan közelebb hajoltam hozzá. Már most boldog voltam, hogy látom, hogy örül nekem, hát még akkor, mikor megcsókolhattam, hm! Olyan finomak, puhák és forróak voltak az ajkai... Egyik kezével átkarolta a nyakam, a hajammal játszott, a másikkal az arcom cirógatta, teljesen hozzám simult, és nem utolsó sorban viszonozta a csókom. Mindketten csak átadtuk magunkat azon csodás érzésnek, hogy a másik iránti szerelem még mindig nagyon erős, és nem lehet elszakítani. Mert ő az én Yatorim. És én vagyok az ő Deidarája, hm!