Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Vaklárma (Deidara)

Azt hallottam, hogy valami nagy zavar tört ki a faluban, hm. Már két hete, hogy Yatorit kiszabadítottam. Remélem, semmi baja és csatlakozott az Akatsukihoz. Mert az a félelem, ami a szemében ült, mikor elengedtem...

- Mi folyik itt, hm?! - léptem ki a műhely elé. Persze, a "kedves" ANBU őrzőim azonnal ott termettek, mire egy fintor kíséretében visszafordultam. Sebaj, tudjátok, ez egy rókalyuk, ha meg akarom tudni, mi van kint, akkor azt meg fogom tudni, hm! A szokásos agyagklón bent maradt, én meg kiszöktem az egyik kis ajtón. Illetve mikor felemeltem a fejem, egy ninja állt felettem - Ööö... Hehemm! - vigyorogtam kínosan. Pech, nem segített. Pedig én olyan őszintén vigyorogtam! - Naaa, hallod, meg akarom tudni, mi vam kint, hm! - hisztiztem, mint egy kisgyerek. Yatori ilyenkor mindig átölelt, majd - mintha tényleg egy ártatlan kisfiú lennék - megsimogatta a fejem, majd azt mondta "Meglátom, mit tehetek, jó?" Erre ez meg elkezd visszalökdösni! Kérem vissza Yatorit, hm!!!

- Támad az Akatsuki. Szóval itt maradj, mert van jobb dolgunk is, mint a te felügyeleted! - morogta.

- Az Akatsuki?! - kaptam fel a fejem - Kiket küldtek, hm?! - kérdeztem.

- Esetleg elő tudósítást ne adjak?! - kiabált rám, majd lecsapta a kis csapóajtót. Pech...

- Ami azt illeti, nem haragudnék érte, hm. - motyogtam. Erre szó nélkül lekevert egyet. Nekem! Nekem, Iwa no Deidarának!! Hogy van bőr a képén...?! - HOY! TE ENGEM NEM CSAPKODSZ, HM!! KATSU!!! - kiáltottam, mert már elő is szedtem egyik remekművem, és felrobbantottam a - még az előbb - idegesítő ANBU tagot. Hát... Szép volt, amíg tartott, hm... Ismét kinyitottam a kis ajtót, leugrottam, majd két perc múlva már a domb tetején figyeltem az eseményeket. Az őreim úgyse engednének meg nekem ilyen panorámát, hm.

- Yatorii! - hallottam egy sikolyt. Yatori?! Itt?! Ugye nem azért van itt, mert nem vették fel az Alatsukiba?! Hol van? Látni akarom őt! MOST!!! Lepillantottam az őrökre. Ch... Elmondanám, egyiknek se tűnt fel, hogy robbantottam, hm! Így egy gúnyos mosoly kíséretében elrugaszkodtam, hogy megkeressem Yatorit.
❄❄❄
Mit ne mondjak, nem volt nehéz megtalálnom őket, hm. Ugyanis már nagyban harcoltak Kőrejtek négyfarkújával. Nem léptem elő, eltejtőzve figyeltem az eseményeket. És Yatori... Ott volt, valóban és ami egyszerre aggódóvá tett és nyugtalanított: hogy kedvesem Akatsuki köpenyt viselt és éjkék szemei jegesen csillogtak. Látszólag semmi baja nem volt, azonban... Az előző sikoly Kurocushihoz tartozott. És... Én nem tudom, mi zajlódhatott kettejük között, de Yatorit nagyon megviselte a dolog ez látszott, hm. Figyeltem. Figyeltem őt, ahogy mozog, hogy már jobban van, a haja lobog... De a szeme nem csillog úgy. Vajon... Szeret még? Hm? Persze eszem ágában sem volt megvédeni a Yonbit, hm! Én már rég nem Kőrejtekhez tartozom. Már indulni készültek a kiütött Opával, és éreztem, hogy... Hogy oda akarok menni hozzá, megölelni, egy hosszú, finom csókot nyomni az ajkaira, csak hát van az a bökkenő, hogy ha én ezt megteszem, oda minden, amit eddig véghez vittünk. Uralkodj magadon, Deidara! Majd... Majd máskor. Még egy kis ideig várj, hm...
                        ❄❄❄
Hagytam. Hagytam, hogy elmenjenek. Hogy Ő elmenjen. Ugye jól tettem? Hm?

- Engedjetek be! Beszélni akarok vele! - hallottam meg az ajtóm felől egy hangot. Senkivel össze nem téveszthető hang ez, azé, aki sikított - Bízzátok rám. Nem hagyom elszökni. - Ch... Kedves - Deidara-nii? - lépett be és kihallottam a hangjából egy kis félelmet.

- Hm? - emeltem rá a tekintetem. Erre ő a nyakamba ugrott:

- Deidara-nii! Én olyan boldog vagyok! - suttogta a fülembe.

- Mi van, megkérték a kezed, vagy mi, hm?! - morogtam, de inkább motyogás volt. Elengedett, majd a szemembe nézett. Fekete szemei csak úgy csillogtak.

- Olyan büszke vagyok rád! És úgy örülök nektek! - suttogta.

- Ne.. Künk? És te büszke vagy... Rám? - pislogtam értetlenül. Mi van?

- Jó, jó, igaz, ülj le! - fogta meg a kezem, majd lenyomott az ágyamra. Leült mellém, majd mesélni kezdett - Yatori ma erre járt, godolom tudod... - biccentettem - És én azt hittem, ellenség, és ő nekem rontott, aztán elment a négyfarkúért... De nem sokkal a távozása után találtam egy cetlit a shurikentartómban! Yatori írta és elmondta, hogy nem kell féljek tőle, hogy együtt vagytok, hogy szeret téged, és hogy majd ne haragudjak rád... De ezt nem értem, mire mondta. Na meg azt is írta, hogy ne üssem bele az orrom az Akatsuki dolgaiba, még akkor se, ha az rátok veszélyt jelent. - mondta. Csak pislogtam. Idő kellett, hogy feldolgozzam, amit a húgom mondott.

- T-Tehát... - szedtem össze a gondolataim - Rád támadt, hogy ezt a levelet odaadhassa? És... És az hol van most?! Hm?! - kérdeztem izgatottan. Mit írt még? Kurocushi biztos kihagyott valamit! Szeret... Biztos mondott még valamit!

- Megsemmisítettem. Yatori azt mondta, ne kerüljön a levél más kezébe, rajtam kívül, ne mutassam meg senkinek. A senkibe te is beletatozol, Deidara-nii! - mondta, egy apró mosollyal az arcán.

- De... De akkor is, hm! Szeret? Vár rám, jól van, nem bántották, ugye?! - záporoztattam a kérdéseim, aki meglepve hallgatta ezeket.

- Deidara-nii... Te tényleg fülig szerelmes vagy Yatoriba! - mondta szelíden - Még soha senki iránt nem érdeklődtél így! És én annyira örülök nektek! Szeretném, hogy sokáig együtt maradjatok és szeressétek egymást! Ha kell, még falazok is nektek! - magyarázta lelkesen.

- Na ez az, amit nem szabad, hm! - szóltam közbe - Aszerint, amit elmondtál, Yatori direkt megkért arra, hogy ne üsd bele az orrod az ilyen ügyekbe, hm! Gondolom, nem akarja, hogy neked is bajod legyen belőle... - mondtam halkan. Túl jól ismeri a húgom, sejtette, hogy Kurocushi bele akar majd szólni Kőrejtek, ezáltal az Akatsuki ügyeibe is, hogy megvédjen minket, hm. Szeretem, hogy előre gondolkozik...

- Deidara-nii! - nézett rám elszántan a húgom - Egyet ígérj meg!

- Hm? Mit szeretnél? - kérdeztem. Mit akarhat? Ő is Akatsuki tag akar lenni?

- Vigyázz Yatorira! Vigyázz rá és ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon! - mondta komolyan - És szeresd! - tette hozzá suttogva. Tudtam jól, miért nem mondta hangosan. Mert tőlem, mint bátyjától nem kapta meg azt a szeretetet, ami neki kijárt volna. De azt látja, hogy Yatoriért a pokolba is lemegyek, hm!

- Ch... - kezdtem - Ha nem kérsz meg rá, akkor is úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére, hm! - mosolyogtam hetykén, mire Kurocushi ennyit mondott:

- Köszönöm!