Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Kézbesítés

Nos, eltelt pár hét (irónikus. Kemény két hét az a "pár") és egészen megszoktam ezt az egész "Akatsuki tag vagyok" dolgot. Főleg mióta rendes szobám van... Áhh, már akkor örültem, hogy csatlakoztam. Közben be lettem avatva olyan apróságokba, mint például hogy a bijuukat kell összegyűjtenünk. Ennek örömére elküldték Itachit és Kisamét a négyfarkúért Kőrejtekbe. Jaj, hisz a legfontosabb dolgot kihagytam! Itachiékkal megyek. Nem mondták ugyan, de tudom, hogy ez egy próba. Hogy visszacsapódom-e. Hogy kiállok-e mellettük. Szerintem nem ez lesz a kérdés, hanem:
1. Hogy állom meg, hogy ne keressem fel Deidarát? Borzasztóan hiányzik és nehéz nélküle, és most ott lesz a közelemben.
2. Kurocushi. El sem búcsúztam tőle, most meglátja, hogy az Akatsukiban vagyok... Mit hisz majd? Küldjek egy klónt? Egy levelet? Vagy hagyjam annyiban? Nem tudom, Deidara segíts, mit tegyek?! Istenem, olyan jó lenne belebújni a karjaidba, védelmezőn körém fonnád azokat, simogatnál, és megvédenél mindentől és mindenkitől, nem lenne gondom a karjaid közt, hisz tudom, hogy veled biztonságban vagyok, mert vigyázol rám. De valamit csak kell tegyek... Vagy nem... Itachi úgyis kiszagolja, ha valami magánakcióra készülök... Ne haragudj, Kurocushi...
                      ❄❄❄
- Milyen hosszú a te ostorod? - kérdezte Kisame. Mindhármónk fején rizskalap, rajta a kis csengőcskével. Nem futottunk, de nem is sétáltunk, inkább rendesen szedtük a lábainkat. Az én lelkem pedig egyre jobban szántotta a gondolat, hogy én bizony most hazamegyek azon két emberhez, akiket szeretek. És ami leginkább mardosott, hogy nem mehetek oda hozzájuk...

- Amilyen hosszúra akarom. De ez persze a chakraszintemtől is függ. - mondtam komolyan, monoton hangon. Kisame biccentett egyet, hogy érti. Eztán csendesen telt az utunk, egyikőnknek sem volt komoly mondanivalója a másik számára. Gyanítom, egyikük sem küzdött annyira magával, mint én. Teljesen a gondolataimba merültem, épp csak annyira voltam a valóságban, hogy halljam, ha szólnak hozzám, vagy ha irányt váltunk és nem akarok továbbra is egyenesen haladni... Lelkiekben harcoltam magammal, és ami leginkább meglepő, hogy nem Deidara, hanem Kurocushi miatt. Nem akartam elveszíteni. Valamit tennem kellett, hogy elmondjak neki mindent, de csak ő tudja meg. Mert... A levelet megírtam. Csak nem tudtam, hogy oda is adjam, vagy jobb, ha megsemmisítem...
                           ❄❄❄
- A négyfarkú örömmel játszik a tűzzel. Légy óvatos! - vetette oda nekem Kisame félvárról, épp csak hátra intett a kezével. Hátra se fordult, előtte fontosabb dolga akadt: a kőrejteki ANBU. A sok maszkos harci pózban állt előttünk, várta a támadásunk - Cica, te menj előre! - adta ki az ukászt - Jobban ismered a környéket, keresd fel a Yonbit! - mondta. Hangosan fújtam ki a levegőt:

- Nem vagyok cica, van nevem is! - vetettem oda, majd elindultam jobbra, de mielőtt még a ninják elkaphattak volna, társaim útjukat állták. Én pedig gond nélkül mehettem tovább.

- Yatori!!! - kiáltott utánam egy ismerős hang. Túl ismerős, és pont ahhoz tartozott, akivel nem akartam találkozni. Vagy mégis, mivel a levelet aligha adhatom oda, ha nem találkozunk... Most van rá lehetőségem, míg Itachi és Kisame nincs itt!

- Kurocushi! - fordultam meg egy ugrás közben. Egymással szemben álltunk. Ő kőrejteki egyenruhában, én Akatsuki köpenyben.

- Yatori... Te tényleg...? - suttogta, és a szemeibe könnyek gyűltek. Pedig nem az a nagyon érzelgős fajta, ha harcolni kell, akkor igenis harcol. Az én szívem pedig megrepedt Kurocushi gyászos arcának láttán.

- Igen. Nem maradok ott, ahol nem látnak szívesen, ahogy a madár sem marad a hálókkal teli erdőben. - mondam monoton hangon, majd nekiugrottam barátnőmnek. Ő azonnal tőrt rántott, majd tett hátra egy lépést. Előrántottam az ostoraim, majd igyekeztem közel kerülni hozzá. Egy vízklón a háta mögé lopódzott, majd egy észrevétlen mozdulattal a shurikentartójába csúsztatta a kis cetlit. Hátra ugrottam, majd elindultam, felkeresni a Yonbit.

- Yatori!!! Gyere vissza!! - kiabált utánam Kurocushi, majd összeroskadt és elsírta magát...

Drága Kurocushi!

Sokminden történt, tudom, és magyarázattal tartozom. Kérlek, olvasd el figyelmesen, de senkinek a kezébe ne add!
Gondolom, sejted, hogy egymásba szerettünk Deidarával. Őt fogva akarják tartani, engem pedig - mint azt te is tudod - meg akarnak ölni. A kettő ugye kizárja, hogy együtt legyünk, így az Akatsukiban találkozunk, többet ezzel kapcsolatban nem mondhatok! Továbbra is a legjobb barátom vagy, nem akarlak bántani, és kérlek, nagyon kérlek... Ne üsd bele az orrod az Akatsuki ügyeibe, még akkor sem, ha Deidarát és engem veszély fenyeget! Maradj a falu legjobb jouninja, és hidd el, egy nap majd Tsushikage lesz belőled! Sajnos, mi már nem feltétlenül tudunk találkozni, mint barátok, hisz látszatra ellenségeknek kell lennünk. De gondolj rám, ne felejts el, és ne egy bűnözőt láss a bátyádban, se bennem! És... Fáj a szívem, mégis valahol remélem, megérted, hogy Deidarával akarok lenni! Hisz... Szeretem... A bátyád. Azért bízok benne, hogy nem haragszol! Viszont... Egy dolgot tegyél meg, kérlek. A régi házam mögött van három kis sziklakert, azon van egy-egy szál virág. Azt locsold meg, kérlek!
És ami a legfontosabb: ezt a levelet nem találhatja meg senki!! Égesd el, és semmiképp ne kerüljön más kezébe! És ne felejtsd el, hogy a barátom vagy!

Yatori

Azért... Remélem, ez majd ha egy kicsit is, összragasztja a szívét, amit összetörhettem. Tehát a következő Deid... A Yonbi.