Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Ki a fontosabb?

- Mi van veled? Szokatlanul csendes vagy. - próbáltam Kurocushi szemébe nézni, de nem engedte, elfordította fejét - Így is játszhatunk! - nevettem, majd megböktem az oldalát. Megugrott, majd elmosolyodott.

- Tee! - nevette ő is, majd a a karomba boxolt.

- Végre mosolyogsz! - vigyorogtam rá, mire megint komorrá vált az arca.

- Gyere! - ragadta meg a csuklóm. Eleinte megállt, majd azonnal elindult.

- Kurocushi... Te... Sírsz? - értem utol.

- Elég lesz, megtetted, amit kért a Tsushikage! - ugrott elő a falu határfaláról két ANBU. Ezek mit keresnek itt?! A két Ninja mögém ugrott, és mielőtt még kézjelet formázhattam volna, vagy megpróbáltam volna védekezni, egy-egy kőtenyér nehezedett a kezeimre, amik el is lepték azokat, hogy ne is legyen lehetőségem pecsétet formázni. Francba! Meglendítettem a kezem, hátha képen törölhetem az egyik tagot, de az elkapta a kezem, majd a másikat is és annyira hátra szorította, hogy azt hittem, elröri a karom.

- Kurocushi, segíts! - néztem rá segélykérőn, ő pedig meg is indult. Az egyik ANBU tag ránézett, mire azonnal megtorpant.

- Értesítsd a Tsushikagét! - szólt rá, mire barátnőm egy utolsó pillantást vetett rám, majd eltűnt - Te meg gyere! - taszajtott rajtam egy hatalmasat a másik, aminek következtében kis híján elestem. Mozgattam a vállam, a karom, rángatóztam, de nem tudtam kiszabadulni.

- DEIDARAAA!!! - sikítottam végső kétségbeesésemben, aztán belöktek egy sötét épületbe. Koncentráltam a chakrám, mire kis villámok kezdtek el sercegni körülöttem. Épphogy kivettem a két alakot és egy hirtelen mozdulattal megindultam, az egyik a tarkómra ütött egy nagyot. Már nem láttam a villámokat se, a lábam megadta magát, és nemes egyszerűséggel elájultam.
                         ❄❄❄
- Hál istennek. Vallassátok ki, hátha kiszedünk belőle valamit, aztán intézzétek el, hogy ne jelentsen veszélyt Kőrejtekre!

- Hai!

- Ébredezik. - ki az? Hol vagyok, mi van itt? A látásom még homályos. A földön fekszem. A kezem hátul, egy sziklába zárva. Fáj a fejem. Zavarosan hallok. Kik ezek? Egy fehér tincsem az arcomba lóg. Félhomály van.

- Gyere! - ragadta meg a hajam valaki. Meg se szólaltam, annyira félholt állapotban voltam. Annyit érzékeltem, hogy nem vízszintesben, hanem függőlegesben vagyok. Fordult egy nagyot a világ - Ülj már meg, ha eldőlsz, akkor... - kezdte indulatosan, majd sziklák emelkedtek körém, amik szoros fogságban tartottak.

- Ne itt vallasd. A Tsushikage előtt. Hallani akarja, mit tud a lány. - szólt egy másik hang. Ne... Ne vigyenek sehova... Nem akarom, hagyjanak békén.... Valahogy álló helyzetbe kényszerítettek, majd elindultam... Valahova. Nem tudom, csak azt, hogy előre, és hogy keztek kiélesedni a dolgok, de még mindig nem volt az igazi. Egy másik terembe vittek.

- Kurocushi?! - ismertem fel az alakot. Megálltunk.

- Ne haragudj rám! - mondta sírós hangon - Ha nem... Ha nem hozlak el ide, akkor bántották volna Deidara-niit... És... Nekem ő akkor is a bátyám és...

- Megértem. - biccentettem egy aprót, aminek következtében megint fordult egyet az egész mindenség - Nekem is fontos az ő hogyléte. - De... Én hívtam őt, mielőtt ide hoztak. Most már remélem, nem hallotta meg...

- Térdre! - ragadta meg a mögöttem álló a kezemet fogva tartó sziklát, majd lefelé tolta azt.

- ÁÁÁ, ERESSZ EL!!! - sikítottam, mert úgy éreztem, most szakad le a karom. Térdre estem, a fejem előre hajtottam, és levegő után kapkodtam. Izgultam, egy verejtékcsepp hagyta el az állam hegyét. A hajam előre hullott, teljesen eltakarva az arcom. És azt hiszem... Féltem.