Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Drága emberiség...

Ott voltam, azon a dombon, ahol tegnap sétáltunk Deidarával. Csak most egyedül voltam. Fújt a szél. Aztán valami irdatlan erős földrengés, vagy tudom is én, mi lehetett, de leestem. "Katsu!!"

- WHOÁÁÁÁ!!!! - ültem fel a földön, ezzel lesodorva magamról a pokrócot. Aztán pislogtam párat. Deidara állt előttem, befogott fülekkel. Hm? Mi történt?

- Hallod, én már nem attól félek, hogy te teszel kárt a műveimben, hanem hogy mások simán bejönnek, míg te alszol, hm! - szidott le.

- És ezért kellett berobbanatni?! - akadtam ki.

- Igen, mivel hogy váll rázogatással nem mentem sokra, hm... - nézett rám unottan. Ó. Akkor lehet, hogy amikor földrengés volt az álmomban... upsz....

- Bocs, de alig aludtam valamit, ha már egyszer elájulok végre a fáradtságtól, hagyjanak aludni! - mondtam kislányosan. Deidara arcán végigfutott az a "felképeljem, vagy kivágjam a francba?" gondolat. És a poén, hogy még igaza is volt.

- Bocsánat... - motyogtam. Erre értetlenül bámult rám:

- Hm? Miért kérsz bocsánatot?

- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy nyafogjak, elvégre te szállásoltál el. - magyaráztam. Fáradtan sóhajtott:

- Még egy ilyen nőszemélyt, mint te, hm... - rázta meg a fejét. Aztán kordult egy nagyot a gyomrom.
- Hogy az ember lányának sosincs nyugta... - tápászkodtam fel.
- Hová mész, hm? - kérdezte Deidara.
- Haza. Összeszedem a cuccaim. De legfőképp hozok némi ellátmányt. - közöltem a tervem. Deidara elmosolyodott.
- Azt hagyd későbbre. Gyere, meghívlak, hm! - nevette. Hogy ezen mi olyan vicces...? Ennek ellenére bólintottam, majd követtem a szöszi fiút.
❄❄❄
- Mit kérsz? - kérdezte kedvesen.
- Dangot. Vagy valami kis apróságot. - gondolkodtam. Nem akartam semmi méregdrága kaját, csak azért, mert most más fizet - Izé, Deidara...
- Hm?
- Próbáltál már... Ilyen kedves lenni a falusiakkal is? Mármint, tudom, hogy elsőre úgyis elutasítják, de... Nekem borzasztóan jól esik, hogy ilyen kedves vagy. - néztem a szemébe. Amiben két dolgot láttam: egy kis melegséget, és mérhetetlen undort.
- Nem érdemlik meg a kedvességem, hm! Majd ha tesznek érte, akkor tárgyalhatunk, hm! - közölte, de azt úgy, hogy szinte már vártam, hogy leköpjön. Elmosolyodtam:
- Én mit tettem azért, hogy kedves legyél velem? - kérdeztem, belenézve a szemébe. - Nos... - pislogott, majd hátrált egy lépést. Ennyire kínos helyzetbe hoztam volna? Pedig csak egy egyszerű kérdés, amit minden embernek fel kéne tenni - Kiállsz értem, és vállalod, hogy mindenki úgy nézzen rád, mint... Mint rám, hm... - motyogta halkan. Felkuncogtam - Hm?! Mi olyan vicces?! - ráncolta a szemöldökét. Abbahagytam a kuncogást, majd kislányosan pislogtam rá.
- Pocak nem érzi jól magát... - motyogtam. Erre értetlenül bámult rám, amolyan "te mit szívtál?! " pillantással. Köszi, Deidara! - Banyek, ennyire azért értsed már a gyerek nyelvet! Éhes vagyok! - tártam szét a karom.
- Logikus, hm. - nézett rám unottan, majd bement az étterembe, ami előtt egy jó ideje ácsorogtunk. Aztán, mielőtt még utána mehettem volna, kiabálás ütötte meg a fülemet.
- Menjél kifele, még felrobbantasz itt nekem valamit! - erre sietősen léptem be a takaros bódéba, ahol Deidara farkasszemet nézett a pincérrel.
- Miről maradtam le? - értem be a szöszit.
- Kértem egy tál curryt, meg két dangot. Eggyel nem laksz jól, hm. - magyarázta, teljesen higgadtan.
- Y-Yatori... - mért végig a pincér - Segíts, ha rosszul értelmezem, de... Deidara meg akar hívni téged? - bámult értetlenül. Vigyorogva megvakartam a tarkóm:
- Ehh, na igen, ki lettem paterolva otthonról, és... De várjunk már! Deidara is ember, miért furcsa az, hogy rendes? - szakítottam meg a gondolatmenetet. Könyörgöm, még a legádázabb gonosztevőben is van emberség! Deidara is köztük él, nem igaz, hogy csak a rosszat látják benne! Ha nem járná az utcákat nap mint nap, akkor még megértem. Na de így?!
- I-Izé, semmi furcsa nincs benne természetesen! - dadogta a pincér.
- Azér! - biccentettem csípőre tett kézzel - És ezt most mondja el úgy, hogy legalább úgy tűnjön, minha egyetértene velem! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Deidara rám pillantott, és azt hiszem, halványan elmosolyodott.
- Nincs semmi baj azzal, hogy rendes. - ismételte.
- Kicsoda? - nyúztam tovább.
- D-Deidara-san...
- Helyes! Nos, hallotta, egy nagy tál curry, meg két dango lesz! - intettem vidáman. Már nyoma sem volt a szidásnak, mind az arcomon, mind a hangomon. Úgy tettem, mintha nem is küldött volna el melegebb éghajlatra. Leültem az egyik asztalhoz a sarokba, majd magam mellé mutattam. Deidara halkan elnevette magát, majd elindult felém.
- Nem vagy semmi, hm! - ült le mellém - Már azt hittem, az akadémiai anyagot is kikérdezed, olyan szigorúan álltál előtte, hm! - kuncogott. Ezért már megérte. Mosolyog. Mosolyt csaltam az arcára. Ez boldoggá tett. Szerintem az a legszebb, mikor egy ember általad mosolyodik el. Mert nem könnyű ám a másikba lelket verni, nemhogy megmosolyogtatni! De mégis... Ha sikerül, az szebb mindennél!
- Most na! Mondd, hogy nem volt igazam! - fordultam felé, de nekem is nehéz volt megállni, hogy ne nevessek.
- Teljesen, igazad van, hm! - nevetett.
- A curry és a dango. - morogta a pincér, majd letette élénk az ételt. - Whoaa! Itadakimasu! - tettem össze a két tenyerem. Aztán Deidara felé fordultam - Arigato, Deidara! - mosolyogtam rá. Viszonozta a gesztust, majd hozzákezdett enni.
- Mikor ettél utoljára dangot, hm? - kérdezte.
- Hm... - nyeltem le az édességet - Mikor Kurocushi utoljára meghívott. - morfondíroztam.
- Nem vettél soha?
- Más fontosabb volt. - vontam meg a vállam. Például anyának gyógyszert venni, de ezt persze már Deidarának nem mondtam. Ha egy kicsi pénzt is kaptam, abból öcsinek meg magamnak vettem valamit. Nem éltünk szegénységben, de nem is voltunk fúúú de gazdagok. Olyan közép kategória. Mikor kicsi voltam, és öcsivel kaptunk egy kis pénzt, önző dolog, de mindig félretettem magamnak egy kicsit. Úgyhogy mára biztosan összegyűlt valamennyi - Hm. - mosolyodtam el a gonolatra, ahogy öcsi kezét szorongatva vettünk selyemcukrot.
- Mit hümmögsz? - kérdezte Deidara. De én még a gondolataimban voltam elmerülve.
- Hm, hm... - de kis kicsik voltunk! Olykor Kurocushi és Akatsushi is csatlakozott hozzánk.
- Hé, Yatori! Hm! - bökött meg Deidara, mire magamhoz tértem. - M-Mi van? - pislogtam - Bocsi, elkalandoztam.
- Azt látom. Elkezdtél magadban hümmögni. Hm. - közölte.
- Ó! Hm! - mosolyodtam el.
- H-Hé! - ráncolta a szemöldökét.
- Azt hiszed, csak neked szabad? - vigyorogtam rá - Hmm?
- Hmmm! - nyújtotta ki a nyelvét. És így, az egész étterem láthatta, hogy a rettegett Deidara képes így is viselkedni.