Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Szándékos bűn

- Szégyellem magam. - ez volt az első mondatom, mikor úgy ahogy, de magamhoz tértem. A szemem még nem nyitottam ki, úgyhogy egy nedves ruhát éreztem a homlokomon, egy takarót, meg egy... Kezet, ami fogja az enyém? Kinyitottam a szemem, és Deidara ült mellettem, valóban fogta a kezem. Arcán halvány mosoly ült, és várta, mit akarok mondani - Nagyon kibírhatatlan voltam tegnap? Mert gondolom, te hoztál haza. Vannak emlékeim, de egy-két dolog még mindig homályos. - motyogtam halkan.

- Háttöö... Lehettél volna rosszabb is. De tény és való, hogy a frászt hoztad rám, mikor megláttalak ide-oda szédelegni, hm! - mondta, és a szeme valódi aggodalomtól csillogott.

- Felejteni akartam. - motyogtam.
- Hm? Ezt hogy érted? - pislogott.

- Hát... Ugyan illedelemből fogadtam el az első poharat, utána már ténylegesen el akartam felejteni, hogy engem amúgy itt nem szívlelnek, a Tsushikage bármikor beronthat és elszakíthat tőled... - pillantottam rá bűnbánóan. Deidara még mindig fogta a kezem, és a hüvejkujjával megsimogatta a kézfejem. Jól esett, kifejezetten megnyugtató volt számomra.

- Engem is el akartál felejteni? Hm? - kérdezte majdhogynem némán. Felültem. Azonnal a fejemhez kaptam. Ehh, nem tetszett neki ez a vízszintesből függőlegesbe váltás. Deidara csendben figyelte, mit akarok. Nem várattam meg, azonnal a nyakába borultam:

- Sosem tennék olyat. Nem, nem akarlak elfelejteni! - bújtam hozzá. Megsimogatta a hátam, majd hümmögött egyet. Ez most amolyan "hál istennek" reakció? - Bocsánat. Meggondolatlan voltam, és megint hagytam, hogy a problémáim padlóra küldjenek. - suttogtam a vállába.

- Nincs semmi baj, hm. De többet ne csinálj ilyet! - mondta, a második mondatot keményebben. És mit ne mondjak, teljesen igaza volt - Van kedved sétálni? Lehet nem árt, ha kiszellőzteted a fejed egy kicsit, hm. - ajánlotta fel, én pedig nem ellenkeztem. Felsegített, majd elindultunk a kijárat felé.

- Várj! - szólaltam meg hirtelen. Deidara érdeklődve fordult felém - Szeretnék átöltözni, mielőtt elmennénk sétálni. Mégiscsak berúgtam tegnap, csodálkoznék, ha nem lenne alkohol szagom, bár megmondom őszintén, én nem érzem. Csak hát... Érted. - vontam meg a vállam. Deidara egy apró mosolyt eresztett meg, majd biccentett.

- Persze, nyugodtan. Itt várlak, hm! - tette karba a kezét, majd neki dőlt a falnak.

- Kösz! - intettem, majd megfordultam, és elindultam vissza, az én kis kuckómba. Eleinte futni akartam, aztán rájöttem, hogy ha nem akarom viszontlátni a tegnapi italokat, jobb, ha a gyors haladást egy kicsit hanyagolom... Azonnal elő vettem a táskámból egy adag tiszta ruhát, majd - biztos ami biztos, szégyenlős vagyok, na! - szétnéztem, biztos nincs-e semmilyen Deidara vagy más, kukkolni szándékozó lény a közelben, aztán rekord gyorsasággal átöltöztem.

- Kész! - néztem végig magamon.

- Egész gyors voltál, hm! - válaszolta, mire egy kisebb sikoly hagyta el a számat - Mi az?! - kérdezte ijedten, és egy pillanat alatt előttem termett. Riadtan nézett rám, és pedig egy kínos vigyor kíséretében megvakartam a tarkóm:

- I-Izé... Semmi, csak... Azt hittem, közelebb vagy, legalábbis a hangod elég közelinek tűnt... - motyogtam. Azt vártam, hogy Deidara közli, hogy ritka hülye vagyok, vagy ironikusan a képembe robbant, és hasonló szépségek. Ehelyett oldalra döntötte a fejét és értetlenül pislogott:

- Miért baj az, ha a közeledben vagyok, hm? - kérdezte bizonytalanul, mondhatni bociszemekkel. Kék bociszemek... Aww... Olvadok...

- Nem, nem, semmi baj, mi több szeretem, ha a közelemben vagy, csak az előbb öltöztem! - kezdtem el hevesen csapkodni, hadonászni, vörös fejjel.

- J-Jó, igaz, hm... - pillantott oldalra zavartan.

- Akkor megyünk sétálni? - álltam mellé, mentve a helyzetet. Ő csak biccentett, mire belekaroltam (még mindig fáj a fejem és szédülök, jó?! Nem félreérteni!!) és végre valóban kimentünk járni egyet. Akarva, akaratlan, de körbejártuk a kis dombot, aztán csak a tetején kötöttünk ki. Felfelé menet megbotlottam (a saját lábamban... No comment).

- Da! - préseltem ki eme értelmes szót magamból.

- Yatori! - kapott észbe, egyúttal a karjai közé Deidara. Hát megállt bennem az ütő, elhiheted. Egy pillanattal ezelőtt még épp készültem felfedezni a talaj élővilágát, fél pillanattal később meg ott csücsülök Deidara karjaiban, és pislogunk egymásra.

- K-Köszönöm. Most már letehetsz. - motyogtam.

- Ho-Hogyne, hm. - mormolta zavartan, majd visszatett a földre, hátha ezúttal van kedvem függőlegesben maradni... Lehet, nem ártana...
                      ❄❄❄
- Whoaaa, imádom ezt a helyet! - vágtam le magam, hanyatt a fűbe.

- Mit szeretsz rajta olyan nagyon? Semmi érdekes sincs rajta, hm. - nézett körbe a szöszi.

- Hát - bámultam a kéklő eget a hátamon feküdve - Innen látom az eget. Imádom nézni a felhőket, a csillagokat, vagy csak kifekszem ide, hogy betemessen a hó. - mondtam csendesen.

- Hó? De hát, mióta ide jársz, nem is esett hó, hm. - hajolt fölém.

- Az lehet - pillantottam rá - De ez a domb azelőtt is itt állt, hogy egy műhelynek adott volna otthont. - mondtam komolyan - Akkor is jártam ide. Csak miután ide költöztél, nem igazán... Mertem... Ide... Jönni. - fejeztem be a lehető leghalkabban. Deidara szeme elkerekedett, aztán halkan kérdezte:

- Te... Félsz tőlem? - suttogta egészen közelről. Elmosolyodtam.

- Féltem tőled. Így helyes. - mosolyogtam halványan. Valami ilyesmit produkált ő is, majd lefeküdt mellém a fűbe.

- Csak tőled kérek bocsánatot emiatt, hm! - közölte komolyan.

- Nagyon gonosz vagyok, ha az mondom, elfogadom a bocsánatod?

- Kicsit. Mivel elvileg én teszek szívességet, hogy elnézést kérek, hm! - motyogta gyerekesen.

- Bántja a büszkeséged, mi? - nevettem fel őszintén. Deidara egy morgással vette tudomásul az igazam, majd terelte a témát:

- Az a felhő tökre olyan, mint az egyik agyagmadaram, hm! - mutatott fel, és tényleg.

- Valóban! Csak ennek kék a szeme! - mosolyodtam el.

- Arca csupa derű. - fordult felém, és finoman megsimogatta az arcom. Azt hiszem, akkor történt valami, ami segített eldönteni, mit is érzek iránta.