Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Vadmacska

Ez most... Olyan, mint egy... Randi? Bár nem tudom, minek lehet venni, hogy a pincér egy fiút meg egy lányt leültet a leghátsó asztalhoz aztán meghívja őket? A gyertyákról (amiket kedves barátunk állított az asztalra) már nem is beszélve. Hogy lehetséges az, hogy Deidara nincs zavarban!? Vagy csak elrejti? Hogy a jó életbe csinálja?! Deidara megfogta a kezem és kedvesen rám mosolygott. Megugrottam. Nem, nem félek tőle, csak... Most mindketten éreztük, hogy próbálkozunk "több mint barátság" dolgot kihozni a helyzetből. És hát... Nem tudom. Eddig sosem... Gondoltam Deidarára, mint fiú, hanem mint barát. Bár, ha jobban belegondolok, amik történtek, simán arra utalnak, hogy egymásba szerettünk... Várj, mi?! Ezt én sem gondolom komolyan!! Azéazér álljunk meg egy szusszanásnyi időre! Egek, most nagyon elbizonytalanodtam...
❄❄❄
- Hova mész, hm? - kérdezte Deidara. Teljesen jogosan, ugyanis ahogy kiléptünk az étteremből, teljesen más irányba indultam, mint ő. El akartam vonulni magamnak, egyedül lenni, hogy átgondoljak ezt-azt. Például, hogy mit érzek Deidara iránt... De nem akartam megbántani a hirtelen eltűnésemmel. Visszafordultam hozzá, megfogtam a kezét és a szemébe néztem:

- Deidara, köszönöm neked a mai délutánt, de ugye... Ugye nem haragszol, ha szeretnék sétálni egyet? - kérdeztem félénken. A szöszi értetlenül pislogott párat, majd elmosolyodott.

- Persze, menj csak, hm! - mondta, és még bólintott is. Hálásan néztem rá:

- Köszönöm. Egy órán belül otthon vagyok, Deidara! - köszöntem, majd megfordultam és elindultam... Valamerre. Amerre az utca vitt. Igyekeztem minél elhagyatottabb helyet keresni a faluban. Ha az utamba akadt egy kavics, arrébb rúgtam, csak a földet néztem, és a fejpántomat piszkáltam,ami a nyakamban fityegett. Mire volt jó ez a vacsora? Esetleg összebeszéltek? Vagy csak meg akar kérni valamire? Neem, Deidara nem az a fajta, ha akar valamit, azt nyíltan közli. De tényleg, mintha elpirult volna... Esetleg...?! Hát... Nem tudom. Nem olyan "romantika a második neve" srácnak ismertem meg. De én szeretek vele lenni, annak ellenére, hogy néha egy tuskó. De velem nagyon ritkán volt az, mégis rossz nézni, ahogy másokkal beszél néha... És hát... Biztonságban érzem magam, ha velem van, különösen, ha megölel. Meg hát egész jóképű... Pedig a szőke haj+kék szem sose volt az esetem... De én most komolyan ilyeneken gondolkodom?! I-Izé elvileg ezért jöttem ide, a... Hova is? Megálltam, hogy szétnézzek. Hát... A falu. De egy lélek se a közelben. És nekem pont erre volt szükségem. Úgyhogy egy boldog sóhaj után sétáltam tovább.

- Szia cica, van gazdád? - ugrott elő az egyik sarok mögül... Deidara?!?!?!? Reflexből behúztam neki egyet. Amitől azonnal a földre esett. Ez nálam a tabu mondat, mivel kicsi koromban mindenki "cicázott" mert a fehér hajam hátulról olyan, mint a fehér cica bundája. Egy idő után automatikusan osztogattam a pofonokat. Úgy tűnik, tudat alatt még mindig fújok erre a mondatra. Meg hát te mit csinálnál, ha a semmiből eléd ugrana valaki?!

- Úristen. - kaptam a szám elé a kezem, majd letérdeltem Deidara mellé. Egyik kezem a hátára, másikat a karjára tettem, hátha el tudom mozdítani az arca elől, hogy láthassam azt. Lassan nézett fel rám, azt hittem, gyilkolni akar majd a tekintetével, de az a meglepetéstől csillogott.

- Vadmacska, hm. - mondta rezzenéstelen arccal. Erre akaratlanul is felkacagtam. Kis (izé, kisebb) koromban sokakat püföltem el, de senki sem hívott így! Ez a név meg tök logikus! Én vagy "cica" voltam, vagy Yatori. Jót nevettem újdonsült becenevemen, aztán csak összeszedtem magam.

- Hjaj, ne haragudj, Deidara, csak... - nevettem - Bocsánat az előbbiért. - komolyodtam el, de a mosoly, ami nevetésem pecsétje volt, ott ült az arcomon - Jól vagy? - hajoltam közelebb.

- Teljesen, hm! - dörzsölte meg az arcát - Hát téged se akarjon az ember meglepni, hm... - morogta, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly, és a szeme is nevetett.

- Ne haragudj... - tettem a kezem a vállára. Erre elnevette magát ő is:

- Gondolhattam volna, hogy még mindig fújsz rá, hm... - mondta, miközben a fejét rázta. Pislogás nélkül néztem rá:

- De hiszen te nem is... - pislogtam értetlenül, mivel ha valaki, akkor ő aztán nem tudhat sokat a gyerekkoromról, csak akkor látott, mikor összefutottunk. De a lehető legmeglepőbb választ kaptam:

- Én találtam ki! Hm! - nevetett hangosan és nevetett... Rajtam.

- He? - préseltem ki magamból nagy bölcsen. Deidara a vállamra tette a kezét, majd közelebb hajolt.

- De ne sértődj meg, jó? - kérdezte sokkal szelídebben és halkabban. Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem, és a homlokom az övének döntöttem.

- Ugyan, hova gondolsz?