Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

A gyilkos menhelye

- Deidara, én... Én annyira féltem! Borzasztóan megrémültem, és kerestelek, de te nem voltál itt...! - sírtam még mindig. Magamon kívül ontottam a szavakat. Deidara ölében ültem, átöleltem, rádőltem. Ő megtartott, simogatott, csitított, kedves szavakat suttogott a fülembe, átölelt. Végre úgy éreztem, van, akihez mehetek, aki vigyáz rám. Csendben hallgatott engem, én pedig bele sem gondoltam, mekkora lelkiismeret furdalást okozhatok Neki - Deidara!

- Hm? - kérdezte kedvesen.

- Köszönöm. Hogy itt vagy, hogy meghallgatsz. - mondtam halkan, mégis őszintén. Picit közelebb húzott magához, és megsimította a karom.

- Ezt én mondhatnám, hm... - sóhajtotta.

- Miért? Nem értelek. - emeltem fel a fejem a mellkasáról, hogy ránézhessek. Ő is rám nézett, és szomorúan elmosolyodott:

- Mert tudtam, hogy elveszítelek. Tartottam tőle, hogy megharagszol, hogy többé hallani sem akarsz rólam, hogy eltaszítasz magadtól, vagy annyira összetörlek, hogy meggondolatlan dolgot teszel, hm... - mondta, és kihallottam a hangjából, ahogy a szeme előtt újabb és újabb variációk peregnek le. Egy gyengéd puszit nyomtam a szájára:

- Összetörtél. Teljesen. De most itt vagy. Bocsánatot kértél, és segítesz talpra állni. Tudod, ez a szerelem ennyire meghülyíti az embert, hogy még mindig bízok benned. - mosolyogtam rá.

- Yatori... Hadd csókoljalak meg! - suttogta, még mindig borzasztó közelről. Válaszul lehunytam a szemem. Nem kellett sok idő, finom, forró ajkak tapogatózását éreztem, amiknek azonnal megadtam magam, és hagytam, hogy Ő a karjaiban tartva, ilyen sok dolog után adjon egy megnyugtató, mézédes csókot. Istenem... Rettentően élveztem, és jól esett. Csak hát a sebeim miatt nem tudtam átkarolni a nyakát, vagy a hajába túrni, mivel felfelé nem igazán megy a nyújtózkodás. Így a kezeim a mellkasán pihentek, és ahogy mélyült a csók, úgy markoltam bele Deidara ruhájába. Csak szét kellett válnunk, mert ahogy magához húzott, érintette az egyik sebet, mire felszisszentem.

- Ne haragudj, hm! Mondom, hogyan tovább, rendben? - suttogta.

- Ühüm! - dőltem ismét a mellkasára.

- Most elmegyünk, én vissza a műhelyembe, te pedig csatlakozol az Akatsukihoz. Ott majd valamilyen szinten védve leszel, távol a falutól. Én utánad megyek két hónap múlva, mert feltűnő lenne, ha egyszerre, ugyanabból a faluból érkeznénk, hm. Ott újra együtt leszünk, és vigyázhatok rád. - lehelte az utolsó mondatot a nyakamba - Igyekezzünk, még valakiknek feltűnik, hogy eltűntem, hm. - mondta, majd óvatosan elengedett, segített felállni. Aztán egy árnyékos sarokba nyúlt és ide adta a... A táskám - Ezt otthon hagytad, hm! - mosolygott. Ki nyitottam: néhány yen, egy váltás ruha, a regényeim, és még némi kaja is volt benne.

- Akkor én most átöltözöm, de előtte egy hatalmas köszönömmel tartozom! - mondtam és egy nagy puszit adtam neki. Ő csak elvigyorodott, (de amolyan fülig érő, szerelmes vigyor volt az) aztán nem is kellett mondjam, elfordult, háttal nekem. Azonnal átöltöztem, rekord gyorsasággal, gyorsabban, mint mikor az éneklős este után öltöztem - Kész! - néztem végig magamon.

- Gyors voltál, hm! - fordult meg, majd megfogta a kezem - Mennyire tudsz mozogni? - kérdezte és megsimította az arcom, majd kibogozott egy fehér tincset. Igen, nem voltam a legjobb állapotban. A ruhámat már ugye lecseréltem, de szanaszét volt szakadozva, a hajam pedig egy szénekazallal vetekedett.

- Megvagyok. Néha belenyilal a fájdalom, de járni biztosan, meg talán futni is tudok. - bólintottam.

- Remek, hm! - mosolyodott el halványan - Gyere! - húzott maga után - Katsu! - mondta határozottan Deidara, mire három rács rezegni kezdett.

- Csak nem...?

- De! - húzta ki magát - Icipici robbanások, amekkorának hangja sincs, hm! - nézett rám nagy büszkén - Mehetünk? - suttogta halkan. Néztem a szemébe, hogy aggódik értem, hogy a javamat akarja.

- Még itt vagyunk? - mosolyodtam el, mire megfogta a kezem, majd már a rács túloldalán voltunk. Húzott maga után, vezetett, de valamiért nem akarom tudni, honnan ismeri annyira ezt a helyet... - Deidara! - szorítottam egyet a kezén. Megfordult, közelebb lépett hozzám - Mi van az ANBU-val? Ők mikor jönnek? Mindig ellenőriznek... - kérdeztem, de az utolsó mondat inkább szitkozódásnak hallatszott. Deidara kihúzta magát:

- Művelődnek, hm! - vigyorgott. Ez is erőt ad nekem. A magabiztossága. A bátorsága és... És a szerelme. És itt nem magamra gondolok. Hanem a benne lévő érzésre.

- Ügyes! - biccentettem. Adott egy puszit a homlokomra, majd mentünk tovább.
❄❄❄
- De veled mi lesz? Mit fogsz csinálni két hónapig? És én hogy kerülök az Akatsukiba? - fogtam meg a karját, mikor már biztonságos távolságra voltunk... Mindentől. Ő közel húzott magához, arca közelített az enyémhez.

- Csss... - simította meg az arcom - Miattam ne aggódj, tudod, mindenből kihúzom magam, hm! Te viszont... Csak azért vagyok hajlandó az Akatsukiba küldeni téged, mert már láttam, mire vagy képes, mikor dühös vagy. Akkor láttam, hm... - tudtam, mire gondol. Mikor Oonoki-papára támadtam - Vigyázz magadra, most nem leszek ott, hogy vigyázzak rád, hm. Ettől függetlenül szerezz egy biztos pontot, de ne bízz senkiben sem, hm! - mondta, és a hangja ellentmondást nem tűrő volt és kemény - Rendben? Ígérd meg ezt nekem! - suttogta. Közel volt az arca. Megcsókoltam őt. Hosszan, szenvedélyesen, reményteljesen, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor Deidara csókját érzem az ajkaimon.

- Megígérem. Találkozunk két hónap múlva! - suttogtam - De vigyázz magadra! És... Ne cserélj le... Kérlek! - pirultam. Erre pedig megkaptam az utolsó búcsúcsókot...