Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Kipaterolva

- VIIIGGYÁÁÁZZ! - ordítottam zuhanás közben. Jó, konkrétan repültem, mivel apának és az egész családomnak nem tetszik, hogy Deidarával foglalkozom, és csak aludni megyek haza. Úgyhogy ki lettem rúgva. Páros lábbal. Hát, most na. Apa egy elég erős jounnin... Tudom, nem szép dolog elhanyagolni a családom, de ha esetleg meg tudom győzni Deidarát, hogy ne zúzza szét Kőrejteket, igencsak hálás lesz nekem a falu. "Ki foglak húzni abból a mély gödörből, amiben vagy, Deidara!"
Szóval repültem, majd hatalmas csattanással becsapódtam, de úgy, hogy betörtem a falat. Kábán próbáltam rájönni, kinek a házát kell kifizetnem, vagy épp vakolnom. Aztán hirtelen Kurocushi termett előttem:

- Y-Yatori?! - aztán egy hangos kiáltás hallatszott a szomszéd szobából:

- Hoy, Kurocushi! Állítsad már le magad, mert olvasok, hm! - aha. Szóval frankón a Tsushikage családi házában landoltam. Egy élmény lesz magyarázkodni Oonoki-papának...

- Ez most más, Deidara-nii! Izé... Yatori átugrott hozzánk... - kiáltott vissza, miközben talpra állított, mivel eddig a törmeléken feküdtem.

- Hm? Yatori?! - hallatszott a válasz, mire gyors és erős léptek igyekeztek a szoba felé - Izé, Kurocushi... Bejöhetek? - hallatszott az ajtó elől a hang, miközben bekopogott. Barátnőm meglepetten fordult felém:

- Yatori... Mit csináltál vele? Még soha nem kopogott, vagy kérdezte meg, hogy bejöhet-e... - erre csak mosolyogva megvontam a vállam - Persze, gyere! - kiáltott vissza a fiúnak. Deidara belépett, arcára őszinte meglepettség ült ki, ahogy meglátta a törmelékhalmot, meg engem, ahogy a húga támogat.

- Mi történt itt?! Hiszen ma még nem is robbantottam fel semmit, hm! - kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Még... - jegyezte meg Kurocushi ironikusan. Erre csak kínosan megvakartam a tarkóm. Muszáj lesz az igazat mondani. Elvégre nem szokott az ember csak úgy röpködni, hacsak nem Oonoki-papa az alany.

- Annyi történt, hogy kicsit összekaptam apával, aki ennek örömére kicsit megröptetett... - fejeztem be.

- Az a kis röptetés olyan erősségű volt, hogy betörted a falat! - szidott le Kurocushi.

- De jól vagy ugye? Hm? - pillantott rám Deidara. Biccentettem.

- Persze. Igen puha nálatok a fal. - engedtem el barátnőmet, akinek eddig a vállán volt az egyik karom. Odaléptem a törmelékhez, és egy keveset szétmorzsoltam az ujjaim közt. Deidara teste megfeszült, de olyannyira, hogy még Kurocushinak is feltűnt. Habarcs, némi téglapor, és... Agyag? Gyanakodva néztem fel Deidarára, aki csak idegesen pillantott vissza rám.

- Nos? Találtál valamit? - kérdezte a kunoichi. Megráztam a fejem.

- Semmi. De... Mióta is áll ez a ház? - tettem fel a kérdést.

- Talán az első Tsushikage óta. - morfondírozott. Kedvező.

- Akkor nem kéne ugyan, de benne van a pakliban, hogy elöregedett a ház. - mondtam.

- Lehet fel kéne újítani. - pillantott a plafonra Kurocushi. Biccentettem. Ezt a minimális agyagot egyszerű építész nem találja meg. Deidara teljesen védve van. Bár még mindig ott motoszkál bennem a gyanú, nem ítélkezem, míg meg nem bizonyosodtam mindenről.

- Deidara! Azt mondtad, olvastál... Izé, mit? - kérdeztem óvatosan. Rám nézett, majd elmosolyodott. Kinyújtotta felém a kezét, majd felsegített a földről.

- Van kedved sétálni, hm? - kérdezte kedvesen. Nem fordultam meg, de szinte láttam, hogy Kurocushi a padlón keresi az állát merthogy az leesett a meglepettségtől. Mosolyogva bólintottam, majd elhúztam a szám.

- És ezt ki fogja eltakarítani? - mutattam a törmelékre.

- DEIDARA!! MIÉRT VAN EGY HATALMAS LYUK A HÁZON?!?! - ordította valaki, igencsak paprikás hangulatban. Deidara homloka gyöngyözni kezdett:

- Eee, a papi haza talált, hm! - préselte ki magából.

- Menjetek, megoldom! - mosolygott ránk biztatóan Kurocushi. Pislogás nélkül meredtünk rá.

- Úgyse fogja elhinni, hogy betörted a falat, hm.... - morogta Deidara.

- Miért, azt elhiszi, hogy én?! - nevettem fel kínosan - Na de mindegy, mégiscsak én repültem idáig, majd kimagyarázom magam. De hogy nekem is a Tsushikage családi házában kell landoljak...! - morogtam, majd az ajtó felé indultam.

- Yatori!

- Hm?

- A papi után gyere a műhelyemhez, hm! - mondta a szemembe, majd megfordult és kiugrott a lyukon. Biccentettem, majd kiléptem az ajtón, nem kis meglepetést okozva ezzel az éppen dühöngő Tsushikagénak.

- Yatori?

- Papa! Yatori átjött hozzánk, csak nem tudtam szólni, mivel nem voltál itthon! - jött utánam Kurocushi. Azért jólesett, hogy a bajból is kiveszi a részét. Ilyen ember is kevés van. Biztatóan rám kacsintott, majd ismét Oonoki-papára nézett - Ugye nem baj? - kérdezte ártatlanul. Ő csak bámult rá, majd megszólalt:

- Miért van egy hatalmas lyuk a ház falán? - kérdezte, nekünk meg rászorult a hurok a nyakunkra. Nagyot nyeltem, aztán gyorsan elhadartam:

- Apával volt egy kis nézet eltérésünk, úgyhogy repültem egyet, és itt értem földet... - mondtam, majd óvatosan felnevettem. A Tsuchikage csak pislogott, majd a szemével üzent, hogy gyorsan távozzak. Úgyhogy követtem Deidara példáját, és nemes egyszerűséggel kiugrottam a ház falán tátongó lyukon.
❄❄❄
- Izé... Yatori... Azt... Nos, azt szeretném mondani, hogy... Khmm, kösz... Köszönöm, hm... - dadogta Deidara. A műhelye egy dombba van beépítve, a teteje viszonyt ugyanolyan füves, mintha az egész domb érintetlenül maradt volna. Ott sétáltunk. Kellemesen fújt a szél, ami lebegtette fehér hajam, de jól esett.

- Ugyan. Csak annyit kérek, hogy ne élj vissza a bizalmammal. - mondtam - Ugye nem azért volt agyag a falban, mert...?

- ...Fel akartam robbantani, a házat? Egy régi elmélet, amikor nagyon mélyponton voltam, és a művészetem még nagyon kezdetleges volt, hm. Tehát hiába van agyag a falban, az nem fog felrobbanni, hm! - magyarázta. Megnyugodtam - Yatori...

- Hm?

- A te szüleid nagyon szigorúak, ugye?

- Nos, igen...

- Hol fogsz aludni? Apáddal ha egyszer beszeltem, sokat mondok, hm. De azt tudom, hogy ha egyszer ajtón kívül találod magad, akkor oda nem mégy vissza, hm!

- Igen... Hogy hol fogok aludni? - nevettem fel keserűen - Valahol. Erdőben, híd alatt, fene se tudja...

- Alhatnál a műteremben, hm. - szólt közbe. Nagy szemekkel néztem rá.

- Deidara... Te tényleg... Megengednéd nekem? - suttogtam. Erre pökhendien elmosolyodott:

- Jelenleg csak a te társaságodra tartok igényt, hm. De az nem fog menni, ha szétfagysz valamelyik utcán. Gyere, hm! - mondta, majd leugrott a domb tetejéről. Utána ugrottam. Megragadta a kezem, és bevezetett egy kisebb, de már korábban látott terembe - Maradj itt, hm! - azzal kiment. Később visszatért egy pokróccal. A kezembe nyomta:

- Tessék. Én haza megyek, otthon alszom. De ha a műveimnek baja esik, akkor én...! - vette komolyra a figurát. Aztán megenyhült - Ne élj vissza a bizalmammal, hm! - óvatosan elmosolyodott, majd kiment. Hallottam a hatalmas ajtó csapódását. Lefeküdtem, magamra terítettem a pokrócot, majd ennyit suttogtam:

- Arigato, Deidara.