Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Egy életem, egy halálom

- Jól behúztad magad a csőbe! Most vagy tényleg Akatsuki tag leszel, vagy ki leszel nyírva! - nevette a kékség, azaz Kisame. Az a vigyor... Ha nem egyedül lennék, teljes felelősséget vállalva magamért, és Deidara itt lenne, hát én elbújnék mögé ez elől a vigyor elől... A másik olyan fapofát vágott végig, mint annak a rendje! Annyira látszott, hogy titkol valamit, amihez minden nap egy álarcot vesz fel... De tuti abban a hitben van, hogy ő milyen profi... Hát nem.

- Akatsuki tag akarok lenni. Azért mentem oda hozzátok. - válaszoltam komolyan.

- Ugye tudod, hogy arra van kisebb esély? - sandított rám Kisame.

- Tudom. De sohasem a százalékos esélyt figyelem, mikor teszek valamit. - válaszoltam.

- Egyszer ez lesz a veszted, kislány! - vigyorodott el... Még jobban.

- Miért, mekkora volt az esélye egy évvel ezelőtt, hogy egy halpofa oldalán fogok sétálni? - nevettem fel, azonban Kisame nem nevetett - Ne vedd komolyan. Csak éreztetni akartam az élet iróniáját, és hogy tényleg nem az számít, mekkora eséllyel indulsz. - vontam meg a vállam. Ő továbbra is összehúzott szemekkel figyelt engem. Hát na. A halak nem a humorukról híresek...

- Van benne valami. A legmeglepőbb dolgok mindig akkor történnek, mikor esély sincs rá. - jegyezte meg Itachi-senpai, hátra sem fordulva. Szóval csak fülel. Ezzel azért jobb lesz vigyázni.
                         ❄❄❄
Késő estig sétáltunk, mire elértük a rég áhított Akatsuki búvóhelyet. Lejártam a lábam, nem szóltam egy szót sem, nehogy puhánynak tűnjek.

- Egyenlőre fogolyként kell, hogy kezeljünk téged, amíg fel nem mérjük a képességeid, és Pein meg nem hozza a döntését. Bocsi. - mondta Itachi, az utolsó mondadot suttogva. Igen, érdekes lenne ha a bűnöző elnézést kér a fogolytól... De ahogy látom, az ő szíve helyén van. Akárcsak Deidaráé. Ki tudja, lehet jól kijönnek majd! Hát... Én és az ártatlan jóindulatom.

- Semmi baj! - ráztam meg a fejem - Teljesen érthető, hiszen nem ismertek, nem sokat tudtok rólam, ép eszű vezető nem engedi, hogy egy ilyen egyén szabadon fel-alá járkáljon egy főhadiszálláson. - mondtam Itachinak majd megeresztettem egy halvány mosolyt. Az Uchiha biccentett.

- Logikád az van. - ez most bók tőle? Nem tudom, de jól esett - Kövess! - adta ki az utasítást, én pedig szó nélkül lépkedtem utána. Elmentünk egy csomó ajtó előtt, mindegyik más volt. Mármint nem kinézetre, hanem egyik mögül finom, míg máshonnan rémes szagok jöttek ki, zörejeket hallottam, és néhol ördögi kacajt.

- Nyugodj meg. Ez csak.... Orochimaru. - fejezte be, mintha társa helyett szégyellné magát.

- Orochimaru?! Az őrült jutsumániás biológiai tudós, aki embereken kísérletezik?! - torpantam meg. Erről nem volt szó!!!

- Igen... Ő. - sóhajtotta Itachi - Iwagakuréba is eljutott a híre, mi? - pillantott rám. Nem néztem a szemébe. Kőrejtekben külön tanítják, hogy egy Sharingan használóval szemben ne nézzünk a szemeibe, mert a jutsuik alapja a genjutsu. Így inkább a fekete haját figyeltem, ami - bár fiatalnak látszott - mintha rejtett volna egy-két szürke hajszálat is. Mik lehetnek a háta mögött? Nem tudom, de ő igencsak sántít nekem, és valami azt súgja, ő nem ide való.

- Igen, eljutott a híre, és szerintem megkockáztatom, hogy a legnevesebbek között van. - bólintottam. Itachi bűnbánóan lehunyta a szemeit, majd intett, hogy haladjunk. Egy ajtó előtt megállt. Bekopogott. Mikor az kinyílt, egy csomó kínzófegyver és eszköz tárult a szemem elé. Ugye nem itt akarnak elszállásolni?! Deidara!! Félek! Aztán egy narancs hajú egyén lépett elő, de szerintem több volt a piercing az arcán, mint a bőr...

- Ez ki? - mutatott rám. Én csak amolyan "he?" fejjel pislogtam. Mi az, hogy "ez"?!

- Az Akatsukihoz akar csatlakozni. - szólalt meg Itachi - Komochi Yatori. - a vasgardrób végigmért. Olyan fapofával néztem, amilyennel tudtam.

- Holnap kiderül, mit tud. Valamelyik Akatsuki taggal kell majd megküzdenie, hogy lássuk az erőnlétét. Utána majd tárgyalhatunk. - mondta monoton hangon. Vajon nagyon megharagudna, ha elkezdeném csavargatni az egyik vasdarabot, hátha fog egy rádióadót? Olyan hangon beszél, mintha nem is lenne saját tudata. Ennek ellenére ő a vezér. De hogy miért...? Jó volna tudni, de ha most nekiállok pofázni, szerintem nem érem meg a holnapot, tehát irány Itachi után! Az Uchiha egy kicsi szobába vezetett, a falak... Voltak egyáltalán? Hát, egy kisebb "barlangszoba" volt, a kő be-benyúlkált a helyiségbe, néha lecsöppent egy-két vízcsepp, párás volt a levegő, és aligha volt téglatest, vagy kocka alakja a szobácskának. Világításnak mindössze az a néhány beszűrődő napsugár számított, mivel a sziklafal meg volt repedve, egész a felszínig, így néhány sugár utat törhetett magának a kicsi, ám de sok résen keresztül. De csak az egyik fal mentén voltak ezek a repedések, így a szoba nagy része sötétbe burkolózott. Itt kell lennem? Holnap... A napsugarakból ítélve már lemenőben van a gazdájuk. Tehát... A holnapon múlik minden. Ha nyerek, nagy az esélye, hogy Akatsuki tag leszek, és nem is olyan soká újra láthatlak, téged, Deidara! És ezeket neked is ki kell majd állnod? Neked is keresztül kell menned ezen? De... Én itt leszek és segítek neked! És... Ha nem nyerek... Ki szól majd Neked? Hogy ne gyere, mert nincs miért? Ha nem nyerek, ezek megölnek. Tehát mindenképpen győzi kell! Nem akarom összetörni Deidarát. Így is... Milyen nehéz lehetett neki... Rezzenéstelen arccal átadni azoknak, akik fenyegetnek. Nem okozhatok csalódást neki! Meg hát... Újra át akarom ölelni, a csókját érezni az ajkaimon, kedves szavakat súgni neki... Magam mellett akarom tudni őt. Úgyhogy kislány, holnap ügyes legyél!

- Nos... Az ajtó előtt mindig lesz valaki, ha esetleg kéne valami. - jegyezte meg Itachi, kiszakítva gondolataim tengeréből.

- Ma ki lesz? - fordultam felé.

- Azt hiszem, Kakuzu.

- Értem. Köszönöm. Majd... Majd ha kiderülne hamarabb, ki lesz az ellenfelem, megtennél annyit, hogy szólsz? - pillantottam rá.

- Miért? Úgy könnyebb neked? - méregetett gyanúsan.

- Nem. Egyszerűen csak tudni akarom, mire számítsak, na meg kéne valami stratégia is. - merengtem.

- Meglátom, mit tehetek. - biccentett az Uchiha, majd kiment a szobából, bezárva az ajtót.