Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Alkalomattán

- Gyere, hm! - kiabálta Deidara - Mehetünk, kedvesem? - kérdezte úgy hogy csak én halljam, mire bólintottam. Felszálltunk az agyagmadárra.

- Jó kis pénzt kap ezért az Akatsuki. A küldetés bukása nem opció! - morogja nekünk Kakuzu, mire mindkettőnktől egy biccentést kap, mondván "értettük".
                          ❄❄❄
- Szerinted is szép az idő, Yatori? Hm? - fordult hátra Deidara.

- Hmm, valóban. - válaszoltam a terepet fürkészve, mire egy kéz megfogta az állam és szembefordított a kacsó tulajdonosával. Deidara mosolygott rám, majd megcsókolt. Ott feküdtünk egymáson, egy agyagmadár hátán... Idilli, nem igaz? - Óó, ne higgyed már, hogy ha a levegőben csókolsz meg, az olyan menő dolog! - nyomtam meg az orrát. Ő csak vigyorgott.

- Lehet, hogy szerinted nem menő, de valld be, tetszik neked, hm! - mondta diadalittas mosollyal a képén.

- Hmm, talán... - tettettem a gondolkodást, majd átkaroltam a nyakát és újból magamra húztam egy csókra. És még mindig imádom, továbbra nem tudok betelni vele...

- Ne hümmögj, azt csak nekem szabad, hm! - játszotta meg a sértődött kiskrapekot.

- De szabad. Attól, mert neked szokásod, még más is ugyanúgy hümmöghet, nincs az megtiltva, hmmm! - nyújtottam ki a nyelvem.

- Jól van, neked megengedem, hm! - állt fel rólam, majd lenézett és elvigyorodott - Ideje művészkedni, hm.

- Várj! - álltam oda mellé, majd egy toronyra mutattam - Előbb őket intézd el. Mégis, első lépésként levédem a területet. - mondtam, majd leugrottam, hogy a falon landoljak. Milyen kicsi... És bár magamtól nem bántanék senkit, meg kell tegyem, hogy együtt legyek Deidarával. Neki nem nehéz, ő csak nosztalgiázik... Csináltam három vízklónt, elkültem őket három különböző irányba. Aztán felnéztem az égen lévő madárra, mire arról kisebb szobrok hulltak le, berepültek a házakba, vagy lepottyantak az utca közepére. A két kezem a falra tettem, mire a klónok is ezt tették, és négy irányból emelkedett vízpajzs az ország köré, míg azok egy egységet alkotva összezárultak. Az emberek, akik számára látható voltam, mert éppen arra jártak, azt látták, hogy egyik kezem a magasba emelem, mit Deidara elkap és felránt maga elé a madárra. Ő átkarolta a derekam, állát a vállamra tette, majd kimondta a varázsszót:

- Katsu! - az egész olyannak hatott, mint mikor egy hógömböt felráznak.

- Szerinted sikeres a küldetés? - kérdeztem, mire Deidara belepuszilt a vállamba, majd szembefodított magával és megcsókolt.

- Most már sikeres, hm! - mosolygott, mire megöleltem.

- Szeretlek! - suttogtam.

- Én is, Yatori, én is, hm! - simogatta meg a hátam - Meghívhatom a hölgyet egy dangora? Csak ha már így ketten vagyunk, hm. - nyomott egy puszit az arcomra.

- Nahát, micsoda úriember! Igen, boldoggá tenne vele, uram! - vettem elő az "ennek úgysem tudsz ellenállni" mosolyom. Pedig Deidara nem nekem tartozik dangoval. Hanem azoknak, akiknek most az életét vette...
                          ❄❄❄
- Csókolom! Négy szál dango lesz! Hm! - rántott le egy padra Deidara a kis bolt előtt. A néni biccentett és elment.

- Ejnye, hogy köszönsz! - vigyorogtam rá - Még azt hiszik, hogy milyen jólnevelt fiatalemberek tartoznak az Aatsukiba! - lóbáltam előtte a mutató ujjam.

- Akatsuki?! - kapta fel a fejét egy fiú. Bent volt a boltban és éppen felmosta a padlót - Ti az Akatsukihoz tartoztok?! - mutatott ránk.

- Pontosan. - biccentettem. Erre a fiú elszaladt, hogy "nagyi! Nagyi, nem szabad bármit is adnod ezeknek az embereknek!"

- Szerinted a nagyiját félti, vagy a dangot? - pislogott Deidara.

- Heh, jó kérdés.
                           ❄❄❄
- Jaj, hagyj már! Senkitől nem tagadhatunk meg pár szem édesgolyót!

- De mama, még nem fejeztem be a...!!!

- Elnézést az unokám neveletlenségéért, kérem, bocsássanak meg! - hajolt meg a nénike.

- Ugyan! Ez már megszokott. Parancsoljon! - dobtam oda neki egy érmét - Ennyivel igazán tartozunk, nem igaz? - mosolyogtam rá. Nem a teljes ár volt, de pénz, amivel kimutattuk a hálánkat. Nekem igazán jól esett, hogy örömmel kiszolgált minket, és ahogy láttam, Deidarának sem volt ellenére a dolog. A néni meghajolt, majd elment, mi pedig falatozni kezdtünk.

- Ennek fura az illata. - szagoltam meg az édesgombócot, majd bekaptam - És az íze is. De egész jó. - mondtam teli szájjal, majd lenyeltem a falatot. Közelebb húzódtam Deidarához, majd a fejem a vállára hajtottam - Ha már így ketten vagyunk. - mosolyogtam. Deidara egyik kezével átkarolt, majd folytattuk a dango elmajszolását. Mikor végeztünk, még kicsit maradtunk, hisz mikor lehet majd újra ilyenben részünk? - Deidara...

- Mondd, hm.

- Semmi. Csak olyan jól esett kiejteni a neved. - mosolyogtam.

- Menjünk lassan, jó? - suttogta Deidara. Felemeltem a fejem a válláról, majd felálltam és... Megszédültem - Yatori! - kapott utánam Deidara, mire elájultam.

/Deidara/

Mi... Mi van itt, hm?! Az ember nem ájul el csak úgy!

- Ti Akatsukisok vagytok. Ezt érdemlitek! - mutatott ránk az a fiú, aki már korábban sem látott minket szívesen. Jó, ki fogadna örömmel egy terroristát meg egy fegyver specialistát?! Hm?

- Ch... - ezért még...!!

- Mi van itt?! Fiam, csak nem megmérgezted a kislánykát?! Jöjjön be! - mondta a néni és a szeme szégyent és aggódást tükrözött. A karjaimba kaptam Yatorit és jobb híján bevittem. Lefektettem a díványra. Lilul az ajka...

- Remélem, tudja, hogy kell hatástalanítani, hm! - néztem a mamára, aki még nézegette egy ideig Yatorit, majd elviharzott. Én megfogtam kedvesem kezét.

- Itt is volnék! - állított be egy kis pohárral, aminek a tartalmát Yatori szájába öntötte. Ajánlom, hogy hasson, különben én...!! - Nemsoká hat is! - tapsikolt.

- Ez a nemsoká... Ez pontosan mit takar, hm? - emeltem fel a fejem, mivel a nénike felállt.

- Tíz perc! - azzal kisétált.
                            ❄❄❄

Rém lassan telt el az az idő, hm! De letelt!

- Yatori! Édesem... Kelj fel, hm! - simogattam meg az arcát. Pillái megremegtek, és szépen lassan látni engedték az éjkék szemeit, hm! - Yatori!

- Nocsak, lám, felkelt a hölgyike! - jött be a nagyi, az unokájával a nyomában.

- De... Deidarah... - motyogta kedvesem, és annyira néztem a fiút, hogy méregeti Yatorit, hogy észre se vettem, hogy a lány nyúl felém, és végül leesett a díványról, csak a fejét tudtam elkapni, mielőtt beveri, hm. Ő hozzám bújt, én pedig egészen közel húztam magamhoz őt, hm.

- Látod, fiam? Ezért gyógyítottam meg a lánykát! Azonnal kiszúrom én az igaz szerelmet! - tolta fel a szemüvegét mosolyogva.

- Köszönjük, hm! - hajtottam le a fejem, köszönésképp. Aztán felkaptam Yatorit menyasszony-pózba, és kivittem. A napfény megcsillant fehér haján, és mosolygott rám. Felültünk az agyagmadárra, majd felszálltunk. Mondanom sem kell, közben ezer csókot nyomtam a szájára, hogy él, hm!