Nem hagylak elveszni! /Befejezett/

Igen, nem, talán, esetleg

A vihar szépen elvonult reggelre. Csak néhány kósza bárányfelhő volt az égen. Én a dombon feküdtem, a még kissé nedves fűben, és az eget kémleltem. Mondanám, hogy a tegnap este nyomtalanul eltűnt, de akkor hazudnék. Igazából, Deidara elérte azt, amit még Kurocushi sem. Hogy egy rettenetes dologról neki köszönhetően jó dolgok jutnak az eszembe. Ha a tegnap estére gondolok, először Deidara ölelése jut az eszembe, utána a családom, és legvégül a pofonok. Igen, "ok" mert kaptam egy fizikait, meg anyáéktól egy lelki pofont. Mindenesetre jó ez így, most, hogy végre kicsit, ha csak pár pillanatra is, lenyugodott minden. Az egyik felhő pont olyan volt, mint egy kőrejtekjel! Ti éreztetek már olyat, hogy most állítsa meg valaki az időt? Igen, én is ezt éreztem. A szél finoman simogatott, a nap - bár sütött - nem volt olyan erős, hogy bántsa a szemem, így anélkül nézhettem fel az égre, hogy a szemem kiégett volna. A levegő párás volt, a fűszálakon még vízcseppek ültek. Olyan szép így, nem? Hm? Hogy hol van Deidara? Ő még alszik. Általában képes vagyok délig is aludni, de a tegnap azért akárhogy nézzük, igencsak felzaklatott. Mikor kifeküdtem ide, olyan kérdéseken rágódtam, mint "Mit akartak tegnap az ANBU tagok?!" vagy "Hogy kerültem a sziklára?! Sose voltam alvajáró." Na meg "Miért ölelt magához Deidara? Délután alighanem elutasított. Mi változott?" és végül de nem utolsó sorban "Hogy került oda Deidara?!" aztán rájöttem, hogy jelenleg fölösleges magamat terhelni ilyesmivel, és a felhőknek szenteltem magam.

- YATORI!!! - rohant ki a műhelyből Deidara. Ideges volt a hangja, dühös és aggódó. Mosolyogva ültem fel és integettem neki a domb tetejéről:

- Ohayo, Deidara! Itt vagyok! - kiáltottam vidáman. Felkapta a fejét, majd pár ugrással felért hozzám.

- Megijesztettél! El nem tudtam képzelni, hova tűntél, hm!! - szidott le. Hát ő meg mikor lett ilyen aggódó és felelősségtudatos? Oké, tegnap ott volt, mint több még velem is aludt (olyan megnyugtató volt, hogy ott van velem!) de azt el is mondta, hogy azért, mert élvezi a társaságom. De ez...!

- Deidara, te... Aggódsz értem? - hajoltam közelebb, hogy a szemébe nézhessek, s közben megeresztettem egy félmosolyt. Óvatosan félre söpörtem a szőke tincseket a szeméből. Kíváncsi voltam az arcára. Eleinte szerintem zavarba hoztam, de végül ennyit kaptam válaszul:

- Látom, jobban vagy, hm. - közölte semleges hangnemben. Na, most én kerültem hülye helyzetbe, merthogy nem tudtam hova tenni ezt a közömbösséget. Megbántottam volna?

- Ü-Ühüm! - bólintottam. Aztán csak néztünk egymásra, mint hülye a moziban - Köszönöm. - suttogtam neki. Pislogott párat, mintha fene tudja mekkora butaságot mondtam volna.

- Ezt már tegnap is mondtad, hm. - közölte. Megint ez a monoton hang! Elengedtem a szőke tincset, majd halkan megkérdeztem:

- Megbántottalak? - értetlenül nézett rám. Hirtelen levágtam magam török ülésbe, majd magam mellé mutattam, hogy üljön le. Épp hogy csak leült, azonnal ugrott is fel:

- E-Ez vizes, hm! - kiáltotta. Halkan kuncogtam.

- És?

- És... - motyogta, majd helyet foglalt melletem.

- Olyan közömbös voltál az előbb... Azt hittem, megbántottalak. - néztem rá. Úgy éreztem, ezt csak meg kéne beszélni, mielőtt komoly félreértés lenne.

- Semmi rosszat nem csináltál, hm. Csak... - kezdte, de hirtelen megfordult majd elkiáltotta magát - Katsu! - az előidézett robbanással elhárította a felénk száguldó cementet.

- Óóó, pedig meg akartalak lepni, Yatori! - tette csípőre a kezét barátnőm - Legalább annyit mondhattál volna, hogy még élsz!! - szidott le. Na tessék, hirtelen két embernek is feltűnt a hiányom...

- N-Nem is tudtam, hogy te is kerestél... - pislogtam. Deidara egy szóval nem említett ilyesmit. Barátnőm a nyakamba ugrott, majd szorosan magához ölelt. Deidara halkan felszisszent. Öhm, de miért is?

- Pedig igenis kerestelek! - morogta durcisan, majd elengedett - Deidara-nii! - fordult a bátyja felé. A szöszi hanyagul felé fordult, mintha nem is érdekelné, hogy Kurocushi egyáltalán él. Valahányszor emberrel találkozik, megfigyeltem, hogy vagy irdatlan dühös és ordít mindennel és mindenkivel, vagy felvesz egy olyan nemtörődöm stílust, mint most. De hogy miért pont a húgával szemben kell... Nekem... Nekem lassan, de kezd megnyílni. Ennek örülök. Szeretek a közelében lenni, és ő is elmondta, hogy "csak az én társaságomra tart igényt".

- Hm? - pillantott fel Kurocushira Deidara, mintha sietne valahova.

- Köszönöm... Hogy vigyáztál rá. - mutatott rám barátnőm, s közben hálás pillantásokat küldött bátyja felé. Deidarát látszólag meglepte a kijelentés, végül egy vállrántással nyugtázta a kedves gesztust. Bár Kurocushi nem tört meg, azért láttam hogy nem esik jól neki, hogy Deidara ilyen közömbös vele. Odasétáltam a szöszihez.

- Deidara... - hajoltam közelebb, hogy lássam az arcát, erre ő csak belebújt a hajába - Naa, kérlek. Legalább annyit mondj neki, hogy szívesen! - suttogtam neki, mire felém sandított. Kedvesen rámosolyogtam, hátha hajlandó ezt az egy szót kinyögni, harapófogó nélkül. Nos, jócskán túl teljesítettem magam:

- Persze, hogy vigyázok rá, hm! - morogta, aztán a végére csak felbátorotott. Kurocushi szeme felcsillant, mintha ezt várta volna. Végre Deidara hajlandó volt neki megmutatni egy másik tulajdonságát: elszántságot. Elmosolyodtam. Hál istennek, talán szépen lassan megint testvéri viszonyban lesznek.

- D-Deidara-nii... Nincs... Nincs kedvetek eljönni majd egy ramenre? - kérdezte félve Kurocushi. Deidara szeme megint rideg lett. Belekaroltam a fiúba. Míg az meglepetten nézett rám, én addig megbeszéltem barátnőmmel, hogy igen, elmegyünk, amennyiben csak mi hárman leszünk, és majd csak vacsorára megyünk. Ezek csak apróságnak tűnnek, de nem az. Deidara még bennem sem bízik teljesen, Kurocushi pedig még ennyit sem mondhat magáról. Jobb, ha nem kerül új ember a képbe, amíg Deidara meg nem szokja Kurocushit. Egyenlőre legyünk hárman. Este. Nem tudni, hogyan sül el a dolog, és ha balul üt ki, akkor egy kiadós alvással enyhíthető a düh, vagy a szomorúság. Tapasztalat...

- Akkor majd este...! - intett még egyet barátnőm, majd eltűnt. Deidara továbbra is a karomat nézte, ahogy az összefonódik az övével. Olyan kis értelmetlenül pislogott.

- Deidara...? - szóltam halkan. Felkapta a fejét.

- M-Mi az, hm?! - kérdezte hirtelen, mintha azt kértem volna, azonosítsa magát.

- Jó lesz így? Este megyünk egy ramenre Kurocushival. - közöltem, enyhe mosollyal. Deidara elhúzta a száját:

- Te is jössz? - erre gondoltam, húzom egy kicsit az agyát:

- Menjek? - tettem fel a legrövidebb, mégis jelen pillanatban legbonyolultabb kérdést. Deidara arca egy árnyalattal pirosabb lett. Elpirult, tehát zavarba jött. Én lennék rá ilyen hatással?!

- J-Jó lenne, hm... - motyogta bátortalanul. Megsimítottam a karját:

- Nyugi. Ott leszek. Nem lesz semmi baj. - mondtam. Felnézett rám, kék szemei csillogtak. Bár ez egy eléggé sablonos szöveg. Pont ezért nem mondja senki. Pedig nagyon jól tud esni az embernek, ha valaki azt mondja,  "Vigyázok rád" vagy "Nem lesz semmi baj" esetleg "Szeretlek". Érzi azt az ember, mikor üresek, és mikor őszinték ezek a szavak. És én tényleg jót akartam neki, és ezt Deidara is érezte.