Sunshine

7. Rész, A kórházban, Gergő /Nati szemszögéből/

Amikor felébredtem, észrevettem, hogy fekszek. Felnéztem, és egy fénycső vakított a szemembe. Nem értettem.
Ha én még mindig egy focimeccsen vagyok, akkor miért fekszem, és égeti ki majdnem a szemem egy lámpa?
Mikor jobban körülnéztem, rájöttem, hogy egy betegszobában vagyok, viszont semmire sem emlékeztem, hogy mégis hogyan kerültem ide. A szobám kétágyas volt.
Felültem, és döbbenten tapasztaltam, hogy a másik ágyon Gergő, Bencéék egy barátja feküdt. Ránéztem, a fekete hajára és a kék szemére, ami most közel sem mosolygott, mint általában. Kifogyott belőle az élet. Látni lehetett rajta, hogy szomorú.
Róla azt kell tudni, hogy kb egy hete nem volt suliban. Nem beszélt senki sem róla, ha mégis, csak annyit lehetett tudni, hogy balesete volt, és egy darabig nem jön, ki tudja. Kíváncsian néztem felé, mire ő is idenézett.
- Az unokatesóimhoz mentünk Szlovéniába. Csúszós volt az út, és árokba borultunk. Csak én éltem túl, a szüleimet másnap eltemették, de a húgom teste sosem került elő, mert ő kirepült. Azóta itt fekszem ebben a szobában, mert rendesen járni még nem tudok, és az egyensúlyérzékemmel is baj van. Mindennap rémálmaim vannak a balesetről, és nem bírom megérteni hogyan történhetett mindez. Pont velem.

Lesokkolódva hallgattam a történetet, meg sem tudtam szólalni. Mikor újra felé fordultam, ismét hozzám szólt:
- És te miért vagy itt? Komoly bajod történt?
- Őszintén szólva, ezt még én sem tudom.
Abban a minutumban bejött egy nővér, és megijedve tapasztalta, hogy én már ébren vagyok. Az ebédemet is hozta.
- Ugye jól vagy, érzel bárhol fájdalmat, vagy ilyesmit? Ellenőrizlek, aztán tessék, egyél.
- Én miért is vagyok itt? Mi történt velem? Árulja el kérem, mert a legutolsó emlékem az, hogy a focimeccs közepén állok, és szurkolunk.
- Hát nem emlékszel? Orrba talált a labda, elestél, és elájultál. A combcsontod az eséstől zúzódott, szóval egy darabig biztos bent leszel. Utána egy fiú jött be veled, azt mondta, majd később visszajön. Ha jól emlékszem Bencének hívták.

Még az állam is leesett. Bejött velem? Ő? Komolyan? Nem akartam hinni a fülemnek, de nagyon is bizonyos volt, mert a következő pillanatban kopogtak, és ő jött be az ajtón, majd megfogta a kezem. Még levegőt se mertem venni.

- Rendben vagy, én már itt sem vagyok. Szólj ha kell segítség, vagy ha rosszul érzed magad. - mondta a nővér, majd kiviharzott az ajtón.

- Hé, Nati, jól vagy? Annyira sajnálom, nem volt szándékos, jobban kellett volna figyelnem a dolgokra.
- Semmi baj. - motyogtam erőtlenül.
- És legalább nyertetek?
- Nem. Utána lefújták a meccset, de még így is vesztésre álltunk. De téged ne ez érdekeljen most. Biztos, hogy jól vagy? Mert nem úgy nézel ki. Milyen könyveket szeretsz?
- Biztos, neked arra ne legyen gondod, bárkivel előfordulhat. Ezt nem értem hogyan kapcsolódik ide, de Leiner Laurát. Miért?
- Csak úgy. Figyelj, mennem kell. Holnap találkozunk, szia. - és ezzel egyidőben nyomott egy puszit a homlokomra, majd intett Gergőnek, és kisétált.
Köpni-nyelni nem tudtam.

Sok volt ez nekem már egyszerre. Kórházban vagyok, Asztal hozott be, meglátogatott, azt mondta holnap tali, megfogta a kezem, ée még puszit is adott. Te jó Isten. Ha ez így fog folytatódni, akkor szívinfarktust is kapok. Na, akkor azért is benntarthatnak.

- Volt már olyan, hogy miatta sérült meg valaki lány, de így még nem láttam viselkedni. - szólalt meg hirtelen Gergő - legalábbis a ribancokkal nem volt kedves, csak illendőségből tette.

Méginkább úgy gondoltam, hogy ezen a kórházi ágyon fogok meghalni. Nem létezik. Még mindig az ő és Gergő szavai visszhangzottak a fejemben, amikor újabb kopogást hallottam, és a barátaim léptek be rajta.