Sunshine

11. Rész, Miért?

- Akkor meg miért csináltad? Mondd meg, miért? - az egész társaság feszülten figyelt.

Ott tartottunk, hogy már azt sem tudtam, ideges, vagy csak szimplán csalódott vagyok-e, és mit tud még elrontani ez a barom.

Úgy kezdődött, hogy egyszer csak elkezdett bulizni járni Bencével. Ebben nem lett volna semmi különös, ha nem jelentette volna ki, hogy mennyire utálja az ilyen helyeket. Aztán egyszer csak rászokott, és gyakrabban fordult elő, hogy vasárnapi találkozóink alkalmával még mindig benne volt az alkohol. Mondtam neki, addig nem akarok vele találkozni, amikor délután háromkor másnapos.
Azon kaptam magam, hogy vasárnaponként már nem is láttuk egymást, pedig azelőtt ez volt a megszokott. Aztán buszról is mindig késett, mert bealudt. Suliban nem jött le többé hozzám, és sokszor azt mondta, van még egy órája, hogy ne kelljen látnia engem. Szörnyen fájt. El sem tudtam képzelni, miért ilyen. Szóvá is tettem a többiek előtt:
- Napsi, én sajnos tudom, de nem mondhatom el, mert ez a ti ügyetek. Nem akarok beleszólni, a bűnbak meg végképp nem szeretnék lenni - válaszolta ezt Peti, én pedig majdnem elájultam. Szabályosan lefehéredtem, és mindenfélék átmentek az agyamon, mégis csak egyet mertem megkérdezni:
- Van más? Ugye nem csal meg, csak azt nem élem túl.
A válasz a fiúk részéről mély hallgatás volt. Te jó Isten.
Akkor már nem kellett többet kérdeznem, jobbnak láttam, ha nem előttük, hanem a mosdóban kapok sírógörcsöt.
Ahogy beértem, leültem a hideg kőre, és már nem is láttam semmit a könnyeimtől. Azt vettem észre, hogy a lányok mindannyian bejöttek. Körém álltak, és vigasztalni próbáltak, majd látván, hogy semmi sem segít rajtam, elnémultak.
Eltelt egy kis idő.
- Gyere, vegyünk Nutellát, fagyit, meg popcornt, aztán nekem megvan a titanic, megnézhetjük azt mind az öten nálam. Az úgy jó? - kérdezte olyan halk és kedves hangon Eta, hogy még szerintem ő is megijedt saját magától. Mögötte egyöntetűen bólogattak a többiek.
- Hát legyen. Lenyugszom most, aztán beszélünk vele holnap.

Tényleg jót tett, aznap este sírós filmet néztünk, híztunk (jó sokat), és annyit nevettünk, mit még soha.
Azt elfelejtettem, hogy Krisz is velünk volt. Hozzánk tartozik, attól még hogy fiú. Sőt, néha (na jó, mindig) ő húz vissza minket az álomvilágunkból a valóságba, és figyel arra, hogy a leghülyébb és leggázabb terveink ne valósuljanak meg. Imádjuk. Nagyon.

Másnap

Reggel kicsíptem magam, csak szemplillaspirált nem tettem fel. Ennek az volt az oka, hogy volt egy nagyon rossz előérzetem, ami sajnos beigazolódott iskola után.
- Ádi, beszélnünk kéne. -mentem oda a padjához, a termükben. Mostanában annyira sem volt néha hajlandó, hogy kimozduljon a padja kényelméből, így hát én mentem be. Sajnos ilyen is egyre kevesebbszer akadt.
- Miről van szó, siess, mert van még egy korrepem. - Hazudj még. Gyerünk. Olyan jó hallani.
- Ne nézz hülyének, mert már kezdem unni. Most. - mutattam az ajtóra, mire megértette, és komótosan felállt a székből, majd követett. A szinte üres teremben még Bence, Peti, Isti, és Gergő maradt, ők figyeltek, mint ahogy eddig is. Nem volt már több órájuk, az ajtót direkt nem csuktam be, hadd hallják és lássák.

Nem szólt semmit, csak nézett rám.
- Tudod?- csak ennyit tudott kiejteni a száján. Hogy megpofoztam volna akkor, de mégsem tettem. Nem akartam az lenni.
- Az Istenért, hogyne tudnám, basszus, de legalább mondtad volna, hogy másba vagy szerelmes! Meg találtál volna ki jobb kifogásokat..
-Én nem, akartam, Napsi téged szeretlek, kérlek..

-  Akkor meg miért csináltad? Mondd meg, miért? - az egész társaság feszülten figyelt.
Közben a lányok pedig megérkeztek, és hallottam, ahogy bemennek a mosdóba hallgatózni.
- Elvesztettem a fejem, ott volt, és sokat ittam, kérlek bocsáss meg, könyörgöm...
- A pia nem mentség, értsd már meg. Egyáltalán hogy bízzak így meg benned, Ádám? Ki tudja miket hordtál össze itt nekem, fogalmam sincs mi igaz, és mi nem! Szerettél te egyáltalán? Ezt se tudom már elhinni.
Mindenesetre megtanultam, sose dőlj be annak, akivel már volt valamilyen kapcsolatod.
Soha többé nem akarok veled beszélni, ugye érted? - ezt a mondatomat már teljesen más hangnemben mondtam, ugyanis eljutott az agyamba, hogy itt most ténylegesen mi történt.

Nem szólt ezek után semmit, csak visszaadta a kezembe a karkötőt. Azt, ami már kereken tíz éve volt nála.

Mikor hallottam, hogy kiment az ajtón, ismét úrrá lett rajtam a sírás és a depresszió.
Lépteket hallottam, majd megláttam Krisz felém közeledő alakját. Megállt előttem, majd megölelt, szorosan, a hajamat simogatva.

Semmire sem tudtam gondolni.