Sunshine

19.Rész, Segítség

Nyaralóban

Azóta az este óta lassan és melankolikusan teltek a napok, miközben a szüleik semmiről se tudtak. Etáék úgy voltak vele, majd ha nem jutnak semmire, akkor mondják csak meg, bármennyire kockázatos is volt ez.
- Én ezt nem bírom így tovább csinálni. Bemegyek a helyi rendőrségre lányok. Bence jössz velem? - pattant fel a kanapéról Krisz, majd az említett srácot karon fogta és elindultak.

Majdnem odaértek a viharvert rendőrörsre, ami az utca másik végében volt, csak a kereszteződésnél kellett volna egyenesen továbbmenniük. Ekkor azonban egy hatalmas sikolyt hallottak balról, a földút felől. Egymásra néztek, és elindultak a hang irányába.
- Egyszerre remélem, hogy ő az, de imádkozok, hogy mégse. Nem szeretem a kettős érzést - ezúttal Bence szólalt meg, még mondott is volna valamit, de ekkor egy újabb sikoltást hallottak. Elkezdték megszaporázni lépteiket.

Ugyanekkor valamivel távolabb, egy útszéli házban

- Engedd el! - kiáltott a fiú Ádámra, aki nem az első tányért törte el Napsin, és nem eresztette el. Ki tudja miért, vagy talán oktalanul csinálta ezt, valamint a lányt sem eresztette el kezei közül.
Ádám válasza egy öklös volt, ami a srac orrát találta el, ami attól erősen vérezni kezdett. Ám itt nem álltak meg, Ádám elengedte Napsit, helyette néhai barátja ütlegelésével lett elfoglalva, aki sikeresen állta a próbát.
- Ha jót akarsz magadnak, ezt most abbahagyod. Dani, kérlek - könyörgött neki Ádám, mire az engedelmeskedett neki, hiszen csak Napsit akarta megvédeni. A fiú bedőlt a cselnek, így ismet ő került alulra.
Kezdett eldurvulni a helyzet. Pedig ő csak a lányt akarta biztonságban tudni.

Napsi ekkor hirtelenjében kirohant a házból segítséget hozni valahonnan.
Megkedvelte a fiút, és nem akarta hogy komolyabb dolgok történjenek közte és Ádám között.
Mikor kilépett a vaksötétbe, egyszerre megérezte a friss szellőt, ami örömöt okozott neki. Rég nem járt már idekint. Aztán megérezte a hideg levegőt, ami a szél miatt eléggé csípősnek hatott. Elkezdett fázni, de nem volt ideje ezzel törődni, csak futott. És futott, és futott. Meg sem állt, lába végigszántotta a csalánt, majd kiért a kavicsos útra. Itt már egy kicsit lelassított. Kétségbeesetten keresett valami menedéket, esetleg házat, ahova becsengethetne, mert a hideg elviselhetetlenné tette számára a menekülést, és Dani számára a segítség keresését is. De mivel nem talált semerre sem, összezuhant. Lekuporodott egy fa tövébe, és sírt. Már nem érdekelte semmi. Azon gondolkozott, mi lett volna ha nem kel fel. Ha nem jönnek el, ha nem azokkal barátkozik össze akikkel, vagy ha soha nem is találkozott volna Ádámmal. Esetleg, ha ide sem költöztek volna.
Ezeken gondolkodott és sírt, miközben  az út másik végében meglátott két szélsebesen rohanó fiút.
Megcsillant benne a remény.
Felállt, kiabált, rohant, és végül elérte őket. A két fiú pedig Krisz és Bence volt.
- Merre?
- Végig egyenesen a csalánoson át lesz egy ház. De fogva tart ott még egy embert. Daninak hívják, fekete haja van, kábé annyi mint mi. Szedd le róla azt a barmot, mert félek, hogy maradandó kárt tesz benne - válaszolt szipogva és remegve a lány, majd ezzel a lendülettel Bence futott is tovább.

- Nem lesz semmi baj, nyugi. Már vége. Én itt vagyok, jó? - szorosan megölelte Krisz Napsit.
- Köszönöm - súgta a fülébe, majd közelebb húzódott hozzá.

Az idilli jelenetnek Bence és Dani érkezése vetett véget, ám az utóbbi eszméletlen állapotban volt.
- Már hívtam a mentőket és a rendőrséget is. Remélem még nem késtünk el - sóhajtott fel Asztal.
Nem kellett sokat várniuk, amikor az említettek megérkeztek. Ránéztek Danira, a sebes arcára, a monoklijaira. A keze is tiszta vér volt. Megvizsgálták helyben, majd kérdezték ki megy vele a kórházba. Napsi bólintott, valamint Bence, és Krisz sem tágított mellőle.
Mindannyian nagyon aggódtak érte, annak ellenére, hogy nem is ismerték őt igazán.

Bent a kórházban azonnal bevitték a sürgőssegire, ott ellátták a sebeit. Néhány óra mulva fel is ébredt, majd amikor kérdezte, hogyan került ide, a nővér csak annyit válaszolt:
- Ha nem lennének a barátaid, akkor most holtan feküdnél abban a házban. Nagy köszönettel tartozol nekik - mosolygott.
Ezzel a lendülettel Napsiék kíváncsian benéztek a szobába, és beszélgettek vele. A fiú nem győzött hálálkodni nekik az életéért. Afféle válaszként mindannyiuk megölelte őt, majd elmentek.

Soha többé nem találkoztak, nem is keresték egymást. De ugyanúgy Daniban, és Bencéékben is halálukig élt az emlék. Mindig gondoltak egymásra, amikor az évfordulója volt ennek a szörnyű eseménynek.