Sunshine

17. Rész, Az elrabló

Mikor felébredtem, egy sötét szobában találtam magam, rajtam egy pakróc, mellettem párna, a helyiség másik felében pedig egy ajtó. Egy kicsi lámpa világított, fénye épphogy elért hozzám. Még mindig nem értettem.

Elraboltak. De kik és miért?

Lépteket hallottam, majd nemsokára nyílt az ajtó. Ádám lépett be rajta rgy sráccal, akit azelőtt még sose láttam. Vigyorogtak. Ez a vigyor nem olyan volt, mint amilyet Eta szokott magára ölteni, hanem más. Egészen más.
Olyan, amitől az ember megijed, lepereg előtte az élet, az okokat keresi, hogy miért pont én.
- Kit látnak szemeim. Szia, Napsim. Hogy vagy?- kérdezte, miközben felém sétált. Mikor közelebb ért, erős cigiszagot éreztem, pedig korábban sosem dohányzott.
Undorodtam tőle.
- Hozzám ne érj. És engedj el. Most. Szerintem mindketten jobban járunk, ha a másik közeléből eltűnünk - mondtam fintorral az arcomon.
- Az nem olyan egyszerű, drágám. Van oka annak, hogy itt vagy. Nem is kevés. Még mindig szereted a halat? - kérdezte, mire én mit sem sejtve, meglepődötten bólintottam. Ennek mi köze hozzá? - Akkor jó, mert mostantól azon fogsz élni. - azzal a haverjára nézett, aki közben behozott egy tállal. Valami nem stimmelt. Iszonyatos bűz szállt belőle. Megsütötték, de romlott volt, gondolom szándékosan.
Szó nélkül elém tolta, de nem voltam hajlandó megenni.
Mikor látta, hogy hozzá sem nyúlok, egy másodperc alatt, még reagálni sem tudtam, felpofozott. Majd az arcom másik oldalát is, iszonyatos erővel. Fájt. Nagyon.
- Na és most?- kérdezte, mire én engedelmeskedtem, de sok nem ment le a torkomon.
A következő már nem pofon volt, hanem ütés. Ököllel, az orromnak. Ekkor kicsordult a könnyem.
Meglátván ezt, abbahagyta, majd kilépett a szobából, vizet hozott be, és aznap nem láttam többet.

Egy pincébe voltam zárva, ablakok, minden nélkül. Lefeküdtem a földre, azon gondolkoztam, hogy miért csinálja ezt. Romlott hallal etet aztán meg megver? Mit akar ez tőlem?
A legrosszabbra még gondolni sem mertem. Nagyon féltem attól, hogy megint össze akar velem jönni, mert azóta az összes barátnője kidobta. Megjegyzem, érthető okokból.
Ha össze akar, akkor már nem tudok mit csinálni ellene. Ő az erősebb, sokkal. Muszáj lesz engedelmeskednem neki, így is, úgy is.

Hiszen ha a fogvatartónknak a bizalmába férkőzünk, talán még el is enged, vagy vét egy hibát, nem?

Elmerültem az ehhez hasonló gondolataimban, majd azt vettem észre, hogy valaki lejön.
Az ismeretlen srác volt az. Vizet hozott, ételt azt már nem.
- Mondd, miért raboltatok el? Hiszen ez nem csak egy betörés volt, értem jöttetek. - meg mertem kérdezni tőle. Ő nem nézett ki olyannak, mint Ádám. Benne jobban megbíztam. Ha már az exem nem enged el, talán ő. Próbalkozni meg lehet.
Lerakta mellém az üveget, majd leült.
- Okos lány vagy, igaz amit mondasz. Engem csak megkért rá, nem is kérdeztem. Az okokat meg nem mondom meg. Legalábbis nyíltan. De nem akar megerőszakolni, ettől ne tarts. Viszont amitől tartanod kell, az sokkal veszélyesebb. Többet nem mondhatok. - majd felállt, felment a lépcsőn.
Hallottam még a cipői kopogását a kövön, majd a nehéz ajtó csukódását.
Felért, majd elkezdtek beszélgetni. Egyre hangosabb lett a szóváltás, majd rosszabb irányba ment el. Ádám üvöltözött vele, ő pedig könyörgött neki.
Valószínűleg meghallotta, hogy a srác majdnem megtört nekem.
Egyre feszültebb lett az emeleten a beszélgetés, majd erősebb hangokat is hallottam.

Verekedtek.
Ez folytatódott egy darabig, majd hirtelen csend lett.

Fellopóztam a lépcsőre, hogy jobban hallhassak.

A fekete hajú, kedves ismeretlen hangját hallottam, egész halkan.
Az életéért könyörgött, én pedig szinte ráztam az ajtót.
Ki akartam jutni, megmenteni a fiút.
Senki sem érdemel ilyet.

Az igyekezetem hiábavalónak bizonyult, de még élt bennem a remény.

Rettegtem attól, hogy megfojtja.

Végül nem tette meg, hallottam, ahogy azt mondja neki, "Menj, örülj, hogy meghagytam az életedet".
Vérfagyasztó volt az egész.

Csendben füleltem, majd az ajtó kinyílt előttem, hangjára ismét megborzongtam.
Lelökte a srácot a lépcsőn mellettem.
Lefutottam, és elkezdtem beszélni hozzá.

Szerencsére életben volt.

Fekete haja még a sötétben is csillogott. Kisimítottam az arcából, mire csak annyit suttogott, hogy "Köszönöm".

Ezek után a hideg pincére síri csend telepedett, egyikőnk sem bírt és mert megszólalni.
Tudtam, azért zárt be, hogy a halálomat okozza.
Nagyon féltem.

A félelmemet az álom felejtette el, ami azonnal elnyomott.