Vörös végzet (Átírás alatt)

1.

Utálom magamat, legfőképp a testemet. Nem vagyok anorexiás, túlsúlyos sem. De mégis akkor miért érzek ellenszenvet a kinézetem iránt? 

Mivel anyám afrikai származású, apám meg amerikai, ebből következve mivel két különböző földrészről származó ember génjeit tartalmazom, vörös lett a hajam és halomnyi ugyanilyen szeplő borítja az arcomat.

Oviban egyből kiszúrtak a többiek, mivel Amerikában ez a megjelenés nem túl szokványos. A lányok megcibálták a bűnős színben úszó hajamat, a fiúk arcára pedig látványosan az volt írva, hogy egy szörnyeteg vagyok. Komolyan elgondolkoztam a kimondatlan szavaikon. Egy kis idő elteltével viszont félni kezdtem magamtól. Anyához fordultam, ő pedig megnyugtatott. Azt mondta, hogy különleges vagyok és nem kell semmiben sem megváltoznom. 

Mondanom se kell, az általános iskola maga volt a pokol. Reggelente úgy nyitottam ki a szememet, hogy mégy egy kibaszott nappal korbácsol az Isten, éjszakánként elalvás előtt a megnyugvásért imádkoztam. Alsóban inkább szóbeli megjegyzéseket kaptam, volt olyan nap, mikor úgy léptem be az osztályterembe, hogy a padom tele volt firkálva szitkozódó szavakkal. Dögölj meg, te egy senki vagy, takarodj innen, ijesztő az arcod, öld meg magadat... A páros órai feladatokat a tanárral oldottam meg közösen, még szerencse hogy a létszám páratlan volt. Mégis, ekkor még igazán reménykedtem, hogy egy társaság befogad. Hogy valaki egyszer a barátjaként tekinthet rám. De nem voltam erős. Nem bírtam tovább. Nyolcadikot jártam, mikor valami eltörni készül bennem. Minden érzésemet bezártam mélyen magamba, mert úgy gondoltam, hogyha ezt nem teszem meg, akkor egy érzelmi ronccsá válok. Egy érzelemmentes senki lettem, de nem törtem meg legbelül. 

Azt követő nyáron befestettem fehérre a hajamat, de a szeplőket sehogy se tudtam lemosni magamról. Még jobban bezárkóztam, már a napfény gondolatától is hányingerem lett.

Gimnazista lettem. Már nem akartam barátokat, feladtam hogy megpróbáljak egy lenni közülük. Egyedül jobb volt. Még akkor is, ha sosem tapasztaltam, milyen egy csapatba tartozni. A többiek persze magamnak valónak nyilvánítottak, de ugyanúgy szörnyeteg maradtam. Legbelül egy csomó kérdéssel fordultam magamhoz. Miért vagyok olyan, amilyen? Miért nem lehet normális életem? Miért nem tud senki se megérteni? De persze válaszokat nem is remélhettem.

A szüleim próbáltak segíteni, de nem nagyon tudták felfogni a helyzetemet. Szeretem őket, de ebben még ők sem tudnak segíteni. Senki sem tudott...

Éjszakánként sokat sírtam, nem valami férfias, de segített megnyugodni. A másik mentőövem a vagdosás volt. Nem akartam meghalni, csak a fájdalom miatt bántam így magammal. Talán magamat okoltam mindenért. A hegeket nem vette észre senki, reméltem, hogy ez így is marad. Bár nem mintha a szüleimen kívül bárkit is érdekelnék.

Most, hogy eltelt egy félév, bevallom, hogy nem nagyon bírom ezt az egész "gimnáziumi" dolgot. Nem tudom, hogy hogyan fogok kibírni még három és fél évet.

Egyik reggel a szüleim váratlanul közölték, hogy új munkahelyet kapott apám, és Michigan Cityből Chicagoba fogunk költözni. Remek... Még több ember fog kipécézni, szuper. De nem számít.

A költöztetők segítségével egy hétvége alatt berendeztük az új lakásunkat. Sokkal nagyobb volt, mint a régi, kétemeletes kertvárosi házacska hatalmas udvarral. Bevallom tetszett. A szobámat egyből feldíszítettem poszterekkel, ami tükrözte a vegyes zenei ízlésemet. Sokat hallgattam akkortájt Skilletet, de a szomorú számok is helyet kapnak a szívemben. Például a kedvencem ezek közül a Say something volt. Arról szólt, ami éppen lezajlott bennem: a feladásról... Mondjuk nekem senkim sincs, akit "bárhová követnék"...