Vörös végzet (Átírás alatt)

7.

Jack

Kissé izgatott voltam, elvégre Miraj nálam fog aludni. Az elmúlt időszakban közel kerültünk egymáshoz, mit barátok. És igen, itt van az a bizonyos 'mint barátok' kifejezés, amitől kissé lefelé görbül a szám. Nem vagyok meleg, vagyis nem tudom. Abban viszont teljesen határozott vagyok, hogy többet akarok, mint barátság. Túl mohó vagyok. Nem elég nekem az, ami anno lehetetlennek tűnt- igaz barátság pfff- többre vágyom. Csak még nem tudom, mit értek 'több' alatt. És akkor már nagy gázban van az adott ember, mikor már azt se tudja mit akar. De valahogy csak megtalálom a megfelelő utat, aminek a végén meglelem a választ.

Az utolsó órának is vége szakadt, diákok tömkelege hagyta el a termet- komolyan, mint valami csürhe- már csak mi ketten maradtunk a seggünkön. Pontosabban már csak én, Miraj már rég összepakolta a holmijait, és várta a jelet az indulásra.

-Bocsánat, elbambultam-nevetek boldogan, majd nekilátok annak, amit jó barátom már rég befejezett. De az hihetetlen, hogy mennyi szarral kell teletömnie a diákoknak a táskájukat, ettől lesznek annyian gerincferdülésesek- Na kész vagyok!- pattantam fel, majd egy laza mozdulattal félvállra vettem a táskámat, majd fejemmel intettem, hogy jöhet.

-Lehetne úgy intézni a dolgokat, hogy én most hazaugrok pár cuccért és majd felülök a villamosra, majd leszállok a hozzátok legközelebb lévő megállóban?- nézett rám, mintha nem számítana a beleegyezésemre. Ez sosem tanul, komolyan! Miért tart tőlem ennyire?

-I-G-E-N!- betűzöm neki artikulálva- Akkor forduljunk erre- közben kiértünk az intézményből, és ugyebár a tömegközlekedés felé vettük az irányt. Miraj kettő megállóval hamarabb hagyja el mindig a járművet, faterom lakása pedig az övéhez számolva kettővel következik. Legalább arra hasznosak voltak a matematika órák, hogy ezt most eltudjam magyarázni. 

 A villamosra alig kellett várnunk, a járatok öt percenként jönnek ebben az időszakban, de megesik, hogy az illetőnek akár tíz-tizenöt percig kell dekkolnia egy helyben. 

-Hányra menjek ki eléd?- kérdeztem, miközben helyet foglaltunk egy kétszemélyes ülőalkalmatosságon.  

-Hát most van három óra- nézte meg a telefonja kijelzőjét, aminek az zárolóképén mi vagyunk. Még két napja mentünk el együtt fagyizni, és felhozta, hogy alig vannak közös képeink. Én persze kaptam a lehetőségen, és felajánlottam, hogy csináljuk most párat. Amit beállított, azon én éppen tartom a telefonját a  jobb kezemmel és a másikkal pedig átkarolom a vállánál, miközben ő a fagyival a kezében vigyorog, mint valami újszülött kisgyermek az anyja védelmező karjaiban- Szerintem négyre legkésőbb ott leszek- fordult felém majd várta a reakciómat.

-Rendben, akkor háromnegyedkor már várlak- kacsintottam egyet, majd szembesültem a ténnyel, hogy a következő megálló után Miraj már nem fog mellettem ülni. Nem akarom, hogy elmenjen mellőlem, azt akarom, hogy nonstop vele lehessek, mert amikor ő itt van, akkor valamiért ez a kibaszott világ szebbnek tűnik. És erre az érzésre már rászoktam, nekem ez egyfajta drog, és minél többet akarok belőle.

-Mennem kell- mondta, miközben felállt. Kapaszkodott, mert ugyan a jármű fékezett, esélyes volt, hogy orra esik, ha nem kapaszkodik. Én is felpattantam, úgy, hogy szembe fordulhassak vele. Kicsi termete miatt még aranyosabb, habár utálja, ha valaki azzal jön, hogy ő az átlagnál alacsonyabb személy. Pontosabban sok mindent utál, amit nem csodálok, hisz eléggé depressziós volt, mikor megismertem. De amióta mellette vagyok, sokkal felszabadultabb lett és mer beszélgetéseket is kezdeményezni. A srácok, akik anno piszkálták ugyebár elnézést kértek tőle, hisz amíg valakit én kedvelek, akkor a többi baromarcú is próbál az illetőhöz udvariasan viszonyulni. Meg mivel a többiek tudnak az egy évvel ezelőtt történt tragédiáról, megkértem őket, hogy ezzel ne terheljék Miraj buksiját. Vagyis igazából nem akarom, hogy rossz embernek lásson. Nem mondanám, hogy én vagyok ezért a hibás, de igen is tehettem volna az ellen, hogy ez a szörnyű baleset ne történjen meg. Segíthettem volna neki...