Vörös végzet (Átírás alatt)

13.

Miraj

Hagytam elmenni, pedig nem kellet volna hagynom, hogy így érjen véget ez a beszélgetés. Este sokat sírtam és mivel megfáztam volt mire fognom a hiányzásomat. De nem számítottam rá hogy Jack felbukkan reggel. Sok volt ez nekem egyszerre, hisz becsapott. Én meg olyan szinten kötődtem hozzá, hogy az elmúlt napok stressze felért egy szíven szúrással. Mert mindig attól kapjuk a fájdalmat, akit szeretünk. Igen, szerettem őt. Nem tudtam pontosan, hogy milyen értelemben, de szerettem őt. És mivel kihasználva éreztem magam, olyanokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. De ez nem azt jelenti, hogy legszívesebben visszakönyörögtem volna magam a kegyeibe.

A szobámban szenvedtem végig a nap hátralévő részét, és annyira jól sikerült a "kis hazugságom", hogy tényleg belázasodtam. Ügyes vagyok, mondhatom.

Délután fele lementem a konyhába, mert csörömpölést hallottam, és amúgy is ennem kellet volna végre valamit. Azt kívánom, bár ne tettem volna ezt. Apa matatott a polcok között, látszott, hogy megint részegen tévedt haza. Ránéztem a konyha falán lévő órára, anyának bármelyik percben haza kell jönnie.

-Te meg mi szart álldogálsz ott?- vett észre, majd pár lépést imbolyogva felém tett- Nem kéne iskolában lenned?

-Beteg vagyok- mondtam, a hangom kicsit megremegett. Féltem tőle, mert már nem egyszer fordult elő, hogy tettlegességig fajultak a dolgok.

-Ne hazudozz össze-vissza!- ordibált, mint egy félőrült, de lehet, hogy egész- Lehet, hogy anyádat át tudod ejteni, de engem nem fogsz!- közeledett, majd megragadta a pizsamafelsőmet a nyakamnál, mikor már elég közel ért.

-Engedj el!- néztem szemébe, próbáltam erősnek mutatni magam, de valahogy most is meglátta bennem a riadtságot, és mosolyra húzta száját győzedelmesen.

 -Semmit sem változtál. Ugyanolyan beszari maradtál, mit amilyen születésed óta voltál- röhögött a képembe, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Behúztam neki egy jobbost, majd gyomorszájon vágtam, ennek hála, összecsuklott és a földre terült. A szobám felé akartam rohanni, de elkapta a lábamat, és a padlóra rántott.

-Te taknyos kis szaros- tápászkodott fel, majd belém rúgott négyet egyenesen a gyomomra célozva. Pokoli érzés volt, hisz tudtam, hogy igaza van. Rettegtem, mintha tudtam volna, hogy ma fogok meghalni.

-Megjöttem- nyílt ki az ajtó, amin anya sétált be. Vállán szatyor, biztos bevásárolni volt. De mikor megpillantott minket, egy pillanatra lefagyott. Viszont az tényleg alig volt pár másodperc és a következő pillanatban már apának rontott. Tudtam, hogy alapjáraton sosem tett volna ilyet, de mivel engem akart védeni, megtette. Haragudtam magamra, mert tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. És ehhez nem kellett a jövőbe látnom.

Apa persze könnyen kezelte a helyzetet, és a konyhapultról magáhozt vett egy kést, és megmentőmre szegezte, aki hátrébb lépett kettőt. Én persze el akartam venni tőle a fegyvert, de hirtelen mozdulatomtól megijedhetett, és reflexből a hasamba állította a pengét.

Forróságot éreztem, de nem jó értelemben, és a világ forgott velem, majd egyszer csak összeestem és homály minden. A háttérzajt még hallottam egy darabik: anya remegő hangon beszélt a mentőkkel, és ennyi maradt meg. Elsötétedett az egész világ, és az volt ebben a legijesztőbb, hogy nem féltem különösebben, mint máskor. Mert ilyen volt  az életem is. Egyszínű, kopár és üres.

Jack

Kezdett sötétedni, amikor megcsörrent a telefonom. Éppen egy filmet néztem a tévén, nem volt valami lebilincselő, de unaloműzés terén jóll állta a sarat. Meglepődve tartottam a kezemben a mobilom, ugyanis a képernyőn Miraj száma volt látható. Egy pillanatra megörültem. Abban bíztam, hogy azért keres, mert bocsánatot akart kérni, amiért olyanokat vágott hozzám, amit nem kellett volna. Én meg akkor totál hülyének éreztem volna magamat, amiért nem én kértem előszőr elnézést (bár még mindig nem tudtam pontosan, hogy mi a francot tettem), és akkor egy jót nevettünk volna, hogy milyen idióták vagyunk. Igen, így lett volna, biztos vagyok benne. De nem ez történt.