Vörös végzet (Átírás alatt)

12.

Jack

Annyira elbambultam az utolsó óra végén, hogy észre sem vettem a csengő hangját. A diákok fogyása térített magamhoz, majd miután összepakoltam, szememmel Mirajt próbáltam megtalálni, hisz együtt mentünk volna haza. Csalódottan ismertem be magamnak a tényt, hogy ő már nincs az intézmény területén. Persze a megvilágosodás előtt még körbejártam a fél iskolát és végig kérdeztem annak diákjait. Lehet megelégelte azt, hogy egész nap alig nyögtem ki pár szót. Kissé féltem, de nem voltam benne biztos, hogy miért. Rossz előérzetem volt. De a hangulatom miatt sajnos nem vettem rá magam, hogy átmenjek hozzá. Úgy érzetem, hogy csak még jobban elrontanám a helyzetet, mert jelenlegi állapotomban ha vitára kerülne a sor, lehet hogy olyanokat vágnék hozzá, amiket nem úgy gondolok.

Így hát hazamentem egyedül, és mivel nem volt kedvem apámmal kommunikálni, bevonultam a szobámba. Akármerre néztem, emlékképek villantak fel. Ha az íróasztalra emeltem a szemeim, akkor a közös tanulás emléke vitt el egy gyors mozizásra. Ha ruhásszekrényemre pillantottam, annak a pár hete történt meglepetésnek utóhatása fogott el, amikor Miraj fogta magát, és elbújt a szekrényben, majd amikor jónak vélte a helyzetet, megijesztett. Igen ám, de éppen öltözni készültem volna, és mivel azt hittem, hogy a vendégem a mosdót látogatja meg, szemrebbenés nélkül kezdtem el vetkőzni a szobában és mikor az alsónadrágot hámoztam volna le magamról, az említett bútordarab ajtaja mesébe illő mozdulattal kitárult. Igazából ez neki volt kellemetlenebb, mint nekem, hisz én előtte nem vagyok szégyenlős.

A sok boldog emlék nem hagyott nyugodni, ezért úgy döntöttem, hogy zenét hallgatok, miközben megírtam az írásbeli házi feladataimat. Fő a tanulás, mondja mindenki. Szóval csak nem árthat.

Mikor 9 órát mutatott a telefonom kijelzője, úgy gondoltam, ideje lenne fürödni. Jót tett a meleg víz, és még a gondolkodásban is segített. Rájöttem, hogy nem kéne titkolóznom Miraj előtt, és hiába történtek a múltban olyan szörnyű dolgok- amiket sehogy sem tudok már visszacsinálni,- amit tettem azt megtettem. Már ezzel kell leélnem az életemet, és nem tehetek úgy, mintha nem követem volna el valami rosszat. Ebből kifolyólag muszáj elmondanom Mirajnak, hogy mi miatt voltam én és az egész osztály baromi nagy letargiában.

Reggel sietve felkaptam magamra egy fekete farmert, egy bordó pólót, majd belöktem a táskámba a mai napra szükséges tankönyveket, és már indultam is. A szél miatt kétszer is meggondoltam, hogy forduljak e vissza egy pulóverért, de sietnem kellett. Miraj házához tartottam, mert még reggel meg akartam vele mindent beszélni.

Félve kopogtam hármat, majd Miraj anyukájával találtam magam szembe.

-Jó reggelt kívánok!- köszöntem kómásan de tisztelettudóan.

-Neked is jó reggelt, Jack! Mi szél hozott erre ilyen korán?

-Mirajhoz jöttem, hogy együtt menjünk iskolába.

-Sajnálom, de a kisfiam nem érzi jól magát, ezért a mai napot inkább pihenéssel tölti- Ekkor rápillantott a vékony csuklóján lévő fehér karórára- Nekem viszont sietnem kell, te nyugodtan bemehetsz köszönni- rohant a kocsijához majd beszállt és elhajtott. Miraj mesélte még régebben, hogy fél, hogy túlhajszolja magát az anyukája. Aranyos tőle, hogy így aggódik a szüleiért.

Mivel az engedélyt a belépésre megkaptam, befáradtam a házba. Tipikus kertvárosi kertesház volt, nem túl nagy, de három főre pont elég. Levette a cipőmet, majd felballagtam a lépcsőn. Miraj szobájához érve lassítottam, mert nem egészen voltam tisztában azzal, amit csináltam. Arra gondoltam, hogy mi van, ha esetleg pont öltözik vagy hasonlók, ezért udvariasságból bekopogtam.

-Mit szeretnél anya?- hangzott a kérdés. Nem tehettem mást, lenyomtam a kilincset, és az ajtó kitárult.

Intettem neki egy amolyan "szia, csak én vagyok" stílusban, de nem sokat segített. Eléggé lefagyott, ami megrémített, hisz úgy nézett rám, mintha én lennék a cukrosbácsi, aki most szépen elfogja rabolni. Az ágyán ült, kezében a telefonját szorongatta. Kék hosszúujjú pizsamáját viselte, amitől teljesen úgy nézett ki, mint Dér Jankó.

-Mit keresel it?- töltötte be a teret hangja hosszú idő múltán.

-Csak gondoltam mehetnénk együtt reggel és hát eléd jöttem- magyarázkodtam, mintha valami rosszat tettem volna- De hallottam, hogy nem vagy jól, ezért itthon maradsz. Ha akarod, ellóghatom veled a napot- kacsintottam, de semmi reakció, legalábbis olyan, ami ilyenkor álltalában szokott lenni. Tudjátok, mikor cukin elpirul, vagy nekem áll vörös fejjel, hogy ne csináljak ilyeneket. Semmi.

-Nem akarom, kösz- szavai nyersek voltak- Kérlek menjél ki!- nem értettem, hogy miért ilyen. Arra gondoltam, hogy lehet dühös, hogy tegnap nem mutattam különösen nagy érdeklődést iránta, de rájöttem, hogy ő nem az a típus.

-Megbántottalak?- indultam meg felé, de ő ezt látva egyre hátrébb kúszott az ágyon, egészen addig, amíg a falnak nem ért a háta- Kérlek, mondj valamit!

-Undorító vagy, kérlek tűnj innen!- fájt. Nagyon fáj ez a mondtat, és pont az ő szájából. Dühös lettem. Viszont eszem ágában sem volt kiviharozni a szobájából. Odasétáltam az ágyához, ami eléggé meglepte őt, majd megragadtam a csuklóját és közel húztam magamhoz.

-Komolyan gondolod? Tényleg úgy érzel, ahogy azt mondod?- meglepődött kérdésemen, egyből le is sütötte a szemét, majd a földet bámulva megkaptam a felettébb tartalmas válaszát.

-Igen.

Ez tette fel a pontot az ire. Elengedtem finom bőrét, majd hátat fordítottam neki, és kisétáltam az ajtón. Leballagtam a lépcsőn, felvettem a pulóveremet és a cipőmet, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Ezalatt milliószor lejátszottam a fejemben, hogy utánam jön, és megölel, majd azt mondja, hogy nem így gondolta vagy ne menjek, de ez csak a képzeletemben történt meg. Szeretem őt. De ez élet igazságtalan, mondja mindenki. Viszont ez még annál is több volt...

Nem voltam olyan idegállapotban, hogy a sok hülye gyerekkel összezárva létezzek, ezért hazamentem apumhoz és lepihentem. Ki akartam kapcsolni az elmém, mert tudtam, hogyha nem így teszek, akkor túlgondolok mindent és az lenne a legrosszabb, amit csak  tehetek egy ilyen helyzetben.

Azt akartam, hogy minden olyan legyen közöttünk, mint pár napja, amikor még viháncolva léteztünk egymás mellet, és én voltam neki az, aki miatt mosolygott. Erre vágytam önző mondón, de nem tudtam, hogy valaha egyáltalán megtapasztalom ezt a szituációt újra. Nekem nem elég az, ha ő boldog. Azt akarom, hogy én legyek az, aki miatt mosolyra húzódik a szája, aki miatt képes önfeledten nevetni, és akit a legjobban tud szeretni. De lehet, hogy pont ezért kaptam azt, amit. Túl sokra vágyom, és túl keveset érdemlek. Hisz ki vagyok én, hogy boldog lehessek? Egy senki. Egy "undorító" gyökér...