Vörös végzet (Átírás alatt)

4.

Miraj

Jack egy nagyon jó ember. De tényleg. Azt sem értem, hogy miért akar egy olyan balfasszal foglalkozni, mint én. Nincsenek hátsó szándékai, hisz semmilyen nyereség sem üti a markát, ha velem tölti az idejét. Talán ezt hívják a köznyelvben barátságnak. 

-Azt még mindig nem tudom megérteni, hogy hogy a francba tudtad figyelmen kívül hagyni azt, ahogy bántak veled- hozta fel előző vitánk témáját, de sietősen még hozzátette- Nem akarok megint veszekedni, csak jobban meg szeretnélek érteni.

Nagyon jól estek nekem ezek a szavak, hisz senki sem akart még megérteni. A szüleim még anno megpróbáltak segíteni valamilyen szinten, de a végén feladták. Mondjuk én őszintén csak sajnálni tudom anyámat és apámat, amiért egy ilyen depressziós gyerekkel kell egy fedél alatt élniük. 

Közelebb ültem Jackhez, hogy még jobban hallja a hangomat, mert nem akartam úgy beszélni a múltamról, hogy az egész környék a fültanúja legyen.

-Igazából már óvodában kaptam megjegyzéseket erre- mutattam az arcomra, amin megpihentek a hatalmas szeplőim-, és onnantól kezdve az egész életem pokollá vált. Mondjuk régen vörös volt a hajam, ami csak hab volt a tortán, és úgy néztem ki, mint egy másodosztályú bohóctanonc- nevettem el a végét kínomban. 

Jack ekkor a vállamra tette a kezét, majd szép lassan simogatni kezdte az érintett területet. Eléggé zavarban voltam, de úgy voltam vele, hogy ez bizonyára normális a barátoknál. Meg bevallom, baromi jó érzés volt. 

-Sajnálom- mondja, miközben lefele nézett, ujjaival még mindig cirógatott. 

-Nem kell.

Egy kis idő után tenyerét felemelte a vállamról, majd a kobakomra tette, és a hajamat kezdte el borzolni finoman. Ekkor már felnézett rám, és szembetalálhatta magát az én kissé vörös képemmel amitől ő is megilletődött, de folytatta tevékenységét. Még sohasem éreztem ilyen melegséget, a szívem pedig úgy vert, mint mikor egyszer tesiórán fel kellett másznom arra a rohadt kötélre. 

Már majdnem kinyögtem valamit, hogy 'szétváljunk', ugyanis kezdett egy kicsit kínos lenni ez az egész "simogatom a barátocskám fejét" dolog, de szerencsére Jack megelőzött.

-Lassan vacsorázni kéne- közli velem, majd feláll a kanapéról, és rám mosolyog. Várjunk, vacsora?! Mennyi lehet az idő?!

A telefonomat kihalásztam a farmerem zsebéből, és lassan fél nyolc felé tartottunk. Hát ez remek. Anyám és apám kifog nyírni, az már biztos. Már előttem van a temetésem, és a sírkövemre valami hasonló van firkantva: "Ezért érj haza mindig időben!". 

-Nekem haza kéne mennem- kezdek magyarázkodni, de eléggé úgy fest, mintha csak elakarnék húzni innen. Pedig egyáltalán nem akarok kisétálni a bejárati ajtón- A szüleim nem valami engedékenyek, és már biztos azt tervezik, hogyha beteszem a lábam a házba, milyen büntetést szabjanak ki nekem- igazság szerint ez egy egyszerű elképzelés volt, ugyanis mivel nem voltak barátaim, nem jártam el sehova se- De holnap úgyis találkozunk, hisz iskolaaaaa- ujjongtam szarkasztikusan, azután meg rájöttem, hogy tényleg várom. Jack miatt...

-Igen, holnap látjuk egymást úgy is- mondja, miközben az előszoba felé ballagunk. Miközben húzom fel a lábamra a cipőmet, észrevettem, hogy ő is öltözködik. Kérdőn néztem rá, amit egy kis idő után észre is vett- Ugye nem hitted, hogy hagylak mászkálni ilyenkor egy olyan városban, amit még nem is ismersz?- kacsintott egyet, mire akaratlanul is dobtam felé egy mosolyt. Igazából nem voltam egész életemben  annyira boldog, mint ezen a napon. Mellesleg azt se tudom, hogy ki a nagyobb barom. Én, amiért olyan apró dolgok is újnak számítanak nekem, mint egy ölelés vagy egy kacsintás, vagy Jack, aki meg velem barátkozik. Szerintem megállapodhatok annyiban, hogy nem vagyunk százasok, és talán ezért is vagyunk ilyen jóban úgy, hogy csak ma ismerkedünk össze. 

Mivel az én barátocskám is elkészült, elindultunk komódosan a villamoshoz. Eléggé hangulatos volt ahogyan sétálgattunk a sötétben, miközben ezernyi csillag meg néhány felhő pásztázott minket fentről. Az éjszaka felfedte nekem gyönyörű szépségét, és hirtelen olyan volt az egész, mintha minden megállt volna körülöttünk. Persze én próbáltam sietni, hisz anyámék annál kegyetlenebb halállal fognak illetni, minél később teszem be a lábam az édes otthonomba. 

-Ennyire nem kell menekülni előlem- nevetett fel, miközben egy csendes, kertvárosi feeling-ű utcán sétáltunk. Három-négy lépéssel voltam előtte, és mivel nem lassítottam le, megragadta a csuklómat pont ott, ahol körülbelül három napja vagdostam az eremet. Akkor tudatosult bennem a költözés, és este rám jött a depresszió. 

Hangosan felszisszentem, mire Jack megtorpant. Bassza meg...

Jack

-Kérlek, ne tedd!- üvöltöm, miközben úgy zokogok, mint ahogy még sohasem. Nem teheti...

-Úgyse lesz jobb- lefelé nézett, amitől persze még jobban pánikba estem. 

-De, hidd el!- lépek közelebb a korláthoz, de amikor már odaértem volna, felkiált.

-Ne gyere közelebb!- ekkor már ő is sír- Nem segíthetsz, nem is tudnál- csalódottságot véltem felfedezni remegő hangjában- Ti csak mind bántani tudjátok a másikat! Mert ti annyira jól tudjátok, hogy min megy keresztül a másik... Nem látsz bele az életembe!- egyik kezével elengedte a korlátot- Ez mind a ti hibátok!

A rohadt életbe... Miért kell ennek pont most eszembe jutnia?! Pedig én próbálok továbblépni...

-Miraj, mi van a kezeddel?- kérdezem félve, mégis határozottan. Mondd, hogy nem...

-Semmi különös- sütötte le a fejét- Na haladjunk már, nagyon késő van!- indulnt volna  meg, de időben sikerült megragadnom a pulóverét.

-Mutasd meg!- förmedtem rá elég durván, de nem érdekelt. Lehet csak paranoiás vagyok... Ami érthető is lenne azok után, ami anno történt... 

-Ne legyél már ilyen, menjünk!- kezdett feszült lenni, és egyre jobban próbált haladni. Ez nem tetszik... Megint elkaptam a felkarját, majd magamhoz közel rántottam még mindig nem elengedve a kezét. Megint felszisszent egyet, amitől csak idegesebb lettem. Megfogtam az anyagot a kezénél, majd feltűrtem kissé erőszakosan. Eléggé dühös voltam, de ez nagyrészt nem Miraj hibája...

-Ne!- kiált egyet, de már késő volt. Láttam. Láttam a mély vágásokat... Frissek voltak...- Jack...- nézett rám kétségbeesetten. És még ő sajnáltatja magát?! Komolyan?! Itt betelt a pohár...

-Mégis mit hiszel? Ha meghalsz, akkor nem lesz jobb! Felfogtad, hogy mit műveltél?!- ordibálok vele, miközben a felkarját szorítottam egyre erősebben.

-Jack, kérlek... Nagyon fáj!- kezd el sírni, amitől még jobban kikészített...

-Komolyan mondod?! Ez fáj?- röhögök kínomban- És amit ott csináltál, az esetleg nem fájt? 

-Engedj el!- teljesen meg volt rémülve.

-Menj a francba!- üvöltök egy utolsót, majd elengedtem erőteljesen a kezét. Tudtam, hogy nem kellett volna így felkapnom a vizet... De egyszerűen felbaszott... Dühös voltam. Az öngyilkosság nem megoldás... Én már csak tudom, de bár ne tudnám.

Mire észbe kapok, Miraj már messze jár tőlem, de még látom. Teljes erejéből futott, fehér haja néha felcsillant, mikor a lámpapóznák alatt vágtatott keresztül. És én csak néztem.

Halihóóóó^^ Picit rövid lett, de a kövi fejezetben fogok hozni a két főszereplőről rajzot, legalábbis ez a terv :3 Köszönöm, hogy olvasod és remélem, hogy tetszik az én kis alkotásom^^