Vörös végzet (Átírás alatt)

22

Miraj szemszöge

Teltek a napok, és minden eltelt huszonnégy óra elteltével egyre közelebb kerültünk egymásra Jackkel. Egy halványodni körülöttünk egy bizonyos rózsaszín köd, ami azt mondja, hogy már nem mondtam egymásnak folyamatosan nyálas dolgokat, vagy hetente csak kétszer csináltuk, meg hasonlók. Nem volt több "jaj de szeretlek" vagy "nélkülözhetetlen tud tud élni". Tudtuk, hogy ezeket nem kell kimondani ahhoz, hogy igaznak bizonyuljanak az érzéseink. Persze nem arról volt szó, hogy nem csókoltuk megy egymást többször, vagy egy kettőnk között vonzalom szép lassan haldokolni kezdett. Ugyanúgy elmentünk randizni, vagy az iskola utáni idő általában együtt töltöttük, csak egy kevés volt egy dologban egy csillámpor. És engem ez nem zavart, utána megint fordultak rossz irányba, inkább kezdett egyre komolyodni az egész. Már nem csak tervek nélküli gimnazisták, hanem egy jövőképünk kezdett egyre jobban kitisztulni. Teszem azt pályaorientáció.

Én pszichológiára szerettem volna menni, mert egy másokon segítséget nyújtottam magamban új célnak. És én nem csak egy ember vagyok, aki elvégzi a munkához szükséges tanulmányokat, majd aztán tanulság alapján próbál tanácsot adni. Részben én mindent átéltem, és ezért még inkább alkalmasabbnak éreztem magam ezt a pozíciót. Jack természetesen lelkesen fogadta az elhatározásomat, és egyetemként kezdett nézni nekem és neki.

-Szó sem lehet róla, hogy nem egy városban fogunk tanulni! - jelentette ki egy olyan határozottsággal, hogy még nem akartam megkérdezni, miért ilyen makacs ebben. - Még nem tudom, hogy akarom menni tovább, de majd te megmutatod nekem az utat. Ha kell, akkor én is veled egy szakra megyek.- kuncogott bájosan, mint aki olyan könnyen megengedhet magának egy ilyen fogadalmat. A jegyei alapján nem vennék fel oda, ahova én tervezek menni, de az iskolának van sportosztálya is, ami még közelebb is áll hozzá. De mint mondtam, ráértünk még ezen morfondírozni. 

Anya a kapcsolatunkat igaz, hogy elfogadta, de beletelt egy évbe is, míg teljesen normálissá vált számára, hogy Jack mellett akartam leélni az életemet. Nehéz lehetett ez neki, hisz mi voltunk az első olyanok, akik ha fogalmazhatok így, mások voltak, mint a köztudatban élő megszokott emberek. Szerencsére mikor eljött az idő a költözésnek, anya a nyugodt szívvel bízott rá Jackre. Ahogy az beigazolódott, Jackkel egy egyetemre jártunk, és habár ő testnevelő tanárnak tanult, én pedig lélekápoló szakon voltam, sokat láttuk egymást a napok folyamán. Este pedig közös ágyban hajthattuk álomra a fejünket. Talán ez volt a legjobb az egészben. Érezni az illatát, miközben próbálok lemenni alfába, reggelente pedig az első képfolt, amit kivettem. Mesés volt, és a szerelmem mindig megtudott lepni valami aprósággal. Ágyba hozott reggeli vagy kávé, közös filmnézés vagy csak egy szál rózsa csak úgy. Én is igyekeztem például a szülinapjára sütni tortát, de a folyamat közben váratlanul betoppant és a meglepetésből közös főzőcskézés lett. Mondjuk ez nem lett olyan vészes, mintha például a konyhát gyújtottam volna fel, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem, talán még jobban is. 

Aztán valami megváltozott...

Jack keveset járt haza, és nem mondta el, hogy hol maradt ki olyan későig. Eleinte csak ráfogtam, hogy a paranoia beszél belőlem. Hogy csak beképzelem az egészet, és valójában nem is történt semmilyen drasztikus visszalépés kettőnket illetően. De mikor már a sokadik délutáni programot mondta le, nem tudtam pozitívan gondolkodni erről az egészről. Féltem, hogy elveszíthetem azt, aki életben tartott ezidáig, és nem tudtam, hogy mi lesz nélkülem, ha mondjuk egyszer csak úgy állítana be, hogy pakoljak, mert ennek itt és most vége. Sokat lógott egy lánnyal ekkortájt, és mikor egy újabb találkozót lemondva sétálgattam a városban, és megpillantottam a kedvesemet azzal a bizonyos hölggyel, minden világossá vált. Azt sem értettem, hogy ezidáig hogy bírt elviselni... És hiába volt ez az egyik legnagyobb félelmem, és pesszimista napjaimon nagy valószínűséggel láttam el a szakításunkat egy nap, még így is váratlanul ért az egész dolog. Pofonszerű volt az egész, és a semmiből jött. Voltak előjelei, de Jack mondta mindig, hogy fő az optimizmus. Hát kösz szépen, erre mentem vele..