Üldöz a múlt- Németh Krisztián [Befejezett]

Epilógus

______________

AMANDA
______________

Közel két éve nézem végig minden mérkőzését páromnak. Ez idő alatt volt szerencsém már megismerni többek között Fellah-t is, na de ugorjunk az elejére.

Hazaérkezésünk után fejest ugrottam a mély vízbe és olyan tettem, amit egy ép eszű ember sosem tett volna meg; felmondtam a munkahelyemen és kiköltöztem Dohába. Így utólag visszagondolva borzasztóan nagy felelőtlenség volt, de hibának nem nevezném. Azóta is a szó szoros értelmében, tökéletes az életem.

Ugyan Simon a haját tépve, míg Szinti krokodil könnyek közt fogadta döntésemet, de végül minden a helyére került. Barátnőm ülhetett a székembe, aki gyakori látogatóm itt, Katarban is. Nem telik úgy el egy hónap, hogy valamelyikünk ne utazna el a másikhoz. Barátságunk talán erősebb, mint valaha.

A szüleimmel azóta is tartom a kapcsolatot, bár apámmal inkább, mint anyámmal. Nem tudom, hogy siralmasnak, vagy inkább nevetségesnek nevezhetném e, azt, hogy két év alatt egy hetük sem volt meglátogatni a külföldön élő, egy szem gyermeküket.

Nora azóta is úri kutyaként éli a bulldogot felhőtlen életét. A táp mellé olykor kap egy kis kaviárt is.

Krisztián karrierje megállás nélkül ível felfelé, ezzel a csapatot is magával cibálva. Ki kell, hogy mondjam, a barátom egy sztár! Valamint, időközben még én is megtanultam pár dolgot erről a sportról, de félreértés ne essék, nem szerettem meg.

Na és Fellah... ő az a lány, akiről fene sem tudja hogyan és miért, de minden egyes szabad percét a csapat körül töltheti és tölti is. Ezen furcsa szokása nekem csak jól jön, hiszen sosem kell egyedül lesnem üreges szemekkel a mérkőzéseket.

- Mendi- érint meg Fellah.

Mindig is viccesnek tartottam, ahogyan az arabok kiejtik a nevemet. Több akcentust visznek bele, mint más külföldi ország lakosai.

- Igen?- Fordulok felé, de csak a mellettem álló biztonsági őrök felé mutat.

Értetlenül pislogom rájuk.

- A barátja kéreti magát- biccent fejével az éppen labát rugdosó Krisztián felé az egyik.

Hogyha éppen egy fontos meccse van akkor, hogy a fenében tud követelőzni? Furcsa egy helyzet, de inkább rájuk hagyom. A modorom egy cseppet sem változott; még mindig nem kedvelem a felesleges vitákat.

Miután végig caplattam tűsarkú cipőmben a fél stadionon a hosszabbítás utolsó percébe is beléptünk. Krisztián csapata győzelemre áll, méghozzá 3-0-ra. Szép eredmény, meg kell hagyni. De az koránt sem szép dolog, hogy engem egy stábtagra bízva ott hagynak a pálya szélén ácsorogni. Felvetődik bennem az ötlet, hogy itt hagyom a fenébe az egészet, de semmi kedvem valamelyik hústoronnyal veszekedni. Inkább elfoglalom magamat a nyakamban lógó méretes plasztikkártyával.

Miután meghallom a két sípszót fellélegezek és csípőre tett kezekkel várom páromat. Mellettem a férfi mormol valamit, de láthatóan nem hozzám beszél, talán inkább rólam.

Egy éles sípolás fájdítja meg dobhártyámat. Fejemet azonnal odakapom, miközben tenyereimet a fülemre helyezem. Krisztián áll egy mikrofonnal a kezében a focipálya közepén. Mire készül ez már megint?

Angolul kezd beszélni.

- Először is, huh! Köszönjük szépen mindenkinek, aki hozzá segített minket ehhez a mai fantasztikus győzelemhez!- Mintha csak azt parancsolná, hogy senki sem mehet el innen, az emberek nem indulnak el kifelé. Még a vesztes csapat tagjai sem mozdulnak.- Másodszor pedig, mint sokan tudjátok, van nekem egy fantasztikus barátnőm, Amanda, avagy Mendi. Kicsivel több, mint harminc éve élek ezen a bolygón és még soha, senki sem tett olyan boldoggá, mint ő! Közel tizenöt éve ismerjük egymást és a szikra még mind a mai napig is megvan közöttünk. Mondanom sem kell, szeretem őt! Talán az életemnél is jobban... hogyha minden igaz, ő most itt van a jobb oldali kapuban és rám vár.- Neveti el magát és még így tesznek páran, utánozva őt.- Kicsim, kérlek gyere ide!- Szólít magához.

Míg nekem eszem agában sincsen elindul felé, a több ezer ember tekintetének kereszttüzében, valamely alattomos ember megtámogat hátulról. Kilépek a gyepre. Innen már nincs visszaút... Széles mosolyt varázsolva arcomra indulok el feléje. A nézők hatalmas ovációval fogadják megjelenésemet. A hatalmas kivetítőn a mi utunkat vetítik le egymás felé.

- Mi ez az egész?- Suttogom neki anyanyelvemen, meglehetősen dühösen.

Nem válaszol. Féltérdre ereszkedik, majd letéve  a mikrofont megvillan kezében egy kis dobozka. Agyam teljesen kikapcsolja a külvilágot. Csak őt látom magam előtt, ahogyan felnyitja a dobozt, ahol a világ legszebb gyűrűje néz velem szembe.

- Molnár Amanda, szerelmem! Hozzám jönnél feleségül?- Hirtelen levegőt venni is elfelejtek.

Könnyfátyol mögül mondok Igen-t kérdésére.

Óvatosan húzza ujjaimra a drága ékszert.
Életemben nem mertem volna gondolni, hogy valaha, valaki engem fog eljegyezni. Könnyeim megállíthatatlanul potyognak az örömtől.

- Igent mondott!- Üvölt bele a mikrofonba, minek hatásra -már ha lehetséges- az eddiginél is nagyobb ováció fogadja.

Büszkén emelem fel jeggyűrűs kezemet.

Csak egy szóval tudnám jellemezni és nem is akarom többel;

TÖKÉLETES.