Üldöz a múlt- Németh Krisztián [Befejezett]

25

______________

AMANDA
______________

Minden, amit eddig magamban tartottam atomrobbanásként törik ki belőlem. A levél kiesik kezemből, miközben immáron szabad ujjaimba temetem könny áztatta arcomat. Felfogni sem tudom szavait.

Egy cseppet sem érdekel, hogy ezen emberek látnak keservesen zokogni. Az ő véleményük már réges- régóta nem számít egy fikarcnyit sem. Bár tudom, hogy élvezettel fogják végignézni minden percét a fájdalmamnak.

Magam mellett észlelem, hogy a kanapé besüpped. Egy apró tenyér simul rázkódó hátamra. Gondolkodnom sem kell, hogy kihez tartozik. Egyértelműen anyámról van szó.

Nem kezd el csitítgatni, vagy sablonos vigasztaló dumákat duruzsolni a fülembe. Nem, ez nem az ő stílusa és nagyon jól tudja -mindennek ellenére is-, hogy sokkal inkább ártana ezzel, mint segítene.

Csendben cirógat. Csak hagyja, hogy emésszem magamat. Mert rohadt nagy hülyeséget csináltam és talán még nagyobbat készülök elkövetni.

- Mendi- lép be anyám a hálómba a délután folyamán.- Jött valaki- biccent a bejárat felé.

Mióta elolvastam az irományt egy árva szót sem szóltunk. Sem én hozzájuk, sem ők hozzám. Szokás mondani: a vér nem válik vízzé. Nos, ezen mondásra alapozva, valamennyire mi is hasonló mentalitásúak vagyunk.

Némán bólintok és beengedem az érkezőt. Szinti áll a küszöb túloldalán.

- Boldog Karácsonyt!- Ugrik nyakamba egyből.

Csak állok ott továbbra is, akár egy fadarab. Nem mozdulok, még csak egy halvány jelét sem adom annak, hogy szándékozom viszonozni gesztusát.

- Mi a baj?- Tol el hirtelen magától.

Nem válaszolok, pusztán betolom a lakásba és bezárom mögötte az ajtót. Értetlenkedve néz körbe a nappaliba, majd teljesen lesokkol mikor megpillantja a kanapén heverésző apámat. A férfi is felfigyel barátnőm érkezésére. Kérés nélkül áll fel és mutatkozik be készségesen Szintinek.

Csuklón ragadom barátnőmet és se szó, se beszéd nélkül ráncigálom magam után. Egy cseppet sem érdekel, hogy milyen pofátlan vagyok.

- Mi van már?- Teszi le a hatalmas dobozt az ágyra.

Bár, kezdem magamat nevetségesen érezni, amiért még mindig játszom a némát, de csak kezébe nyomom a Krisztán kacifántos betűivel írt szöveget.

Mondanom sem kell neki, hogy mi az, egyből tudja. Felsóhajt és elkezdi olvasni.

Keserű mosollyal arcán fejezi be. Időhúzás céljából összehajtogatja a lapot egészen apróra.

- Elmész utána?

- Fogalmam sincsen.

- És ők hogyan kerülnek ide?- Utal szüleimre.

Ezúttal rajtam a sor, hogy felsóhajtsak. Röviden és lényegre törően darálom le neki az egész sztori lényegét. Nem mondhatnám, hogy meglepődött, mintha csak számított volna már erre.

Miután Krisztiánnal és a szüleimmel kapcsolatban is mindenre választ kapott, amire csak akart haza is ment. De előtte még beiktatunk egy gyors ajándékozást.

Szinti egy nyakláncot kapott tőlem, melynek medáljába belevésettem egy C betűt, mint Cintia. Míg én egy több kis képkeretből, egy naggyá összerakott képkeretet kaptam a közös képeinkkel és egy pár fülbevalót.