Üldöz a múlt- Németh Krisztián [Befejezett]

08

______________

AMANDA
______________

- El sem hiszem, hogy rávettél erre a hülyeségre!- Állok a tükör előtt puffogva.- Utálom a focit! Huszonöt hülye kerget egy kerek izét, amit akárhol lehet kapni!

- Húsz plusz kettő- javít ki barátnőm, röhögve.

Kösz az együtt érzést, Cintia.

Mindig is utáltam ezt a sportot, sőt a legtöbb sportot. Tudom unalmas és hülye vagyok, amiért inkább olvasok könyvet egy kis zene mellett, mint, hogy megnézzem a Bajnokok Ligája döntőjét vagy egy Barcelona- Real Madrid meccset. De hát nem tehetek róla, hogy nem köt le. Én a tettek embere szeretek lenni, nem az az csendben ülős és nézegetős fajta fából faragtak. Szeretek irányítani.

A szakközépben is mindig az én szavam volt mérvadó, pont emiatt nem értették sokan, hogy miért nem akarok diákelnök lenni. Erre egyszerű a válasz: nem fogom mások jólétére pazarolni a szabadidőmet. Azért meg nem őrültem.

Végignézve magamon muszáj vagyok elgondolkozni azon, hogy nem öltöztem e esetleg túl. Amikor néha- néha sikerült elrángatnia Szintinek magával egy-egy Győr, Ferencváros vagy Veszprém kézilabda meccsre mindig sportcipőt és pólót viseltem egy egyszerű farmernadrággal semmi különösebbet. Ezzel szemben most fehér, csúcsos orrú magassarkút,barna boyfriend- nadrágot hozzá illő farmerkabátot és fehér inget viselek, na meg barna kalapot. Igen, azt nem szabad elfelejteni. Kezemben egy cseresznyepiros táska lóg, ami harmonizál ajkaim színével.

Muszáj vagyok végigmérni barátnőmet is, aki a tükör előtt, nekem hátat fordítva gondosan fésüli kis derékig érő, sűrű fekete haját. Titokban mindig is irigyeltem tőle, azokat a hosszú, erős, puha tincseket, amikből igazán adhatott volna, hiszen töménytelen mennyiséggel rendelkezik belőle. A fehér telitalpú szandál belátást enged feketére lakkozott, formára reszelt lábkörmeire. Fehér testhez simuló farmernadrágot és világoskék inget visel. Kabát jelleggel egy szintén fehér zakót dobott az ágyra. Egy barna, rojtos táska is díszileg a blézer mellett. Ajkait csupán egy kis halvány rózsaszín szájfény fedi, ellenben szemhéjával, amit vastag tusvonal díszít.

- Szinti, nem lesz sok ez így?- Toporgok a tükör előtt, miközben oldalra döntöm a fejemet és így folytatom önmagam méregetését.

- Ez válogatott meccs, szóval nem- válaszol, el sem szakítva tekintetét a saját tükörképéről.

Unottan vágódok le az ágyra. Nem akarok sehova sem menni, főleg nem egy focimeccsre.

- Amanda, olyan fejet vágsz, mint akinek most ette meg a macskája a nem létező ebihalát- fordul felém tikkelve, kezében a barna hajkefével.

Meglehetősen ijesztő látvány nyújt.

- Macskám sincs- forgatom meg szemeimet, miközben orrom alá dörmögök még pár szitkozódást.

Elneveti magát, velem ellentétben. Gondoltaimat még mindig az undorító meccs foglalja le. Két óra tömény unalom vár rám. Blah, remek.

Sejtésem beigazolódni látszik.

Nyolcvannyolc perce megy a mérkőzés, plusz a félidő. Szinti végig őrülten, tombolva szurkol a többi emberrel együtt, ezzel új barátokat szerezve magának, míg én a telefonom kijelzőjét találom a legérdesebbnek. Vagy ezredjére görgetem végig az összes közösségi oldalt, ami olyan, mint a hűtő; hiába nyitogatom nem frissül.

Körülöttem mindenki megállás nélkül énekel, valami bugyuta szöveget. Néhány sípolás követi egymást, majd megszólal a hangosbemondó, ami szerint 2-3 lett az eredmény. Legalább nyerhettek volna, ha már eljöttem. Gondolkodás nélkül ugrok fel és ragadom meg Cintia kezét.