A ház belülről még káprázatosabb volt, mint amire számítottam. A kandallóban tűz ropogott, óriási ablakok nyíltak az erdő felé, és mindenhol a meleg színek domináltak, legalábbis a barna, több árnyalatban. Az ajtóval szembeni falat teljes mértékben beborította a könyvespolcok hada, tele könyvekkel. Az egész alsó szint a nappaliból és a konyhából állt, valamint az emeletre vezető csigalépcsőből.
-Miért jöttél ide? Hogyan találtál meg? - szakította meg a nézelődésem
-Fogalmam sincs. Minden amit tudok, hogy reggel az utcán ébredtem egy vértócsában, szakadt ruhákban.
-És mit vársz tőlem?
-Az ég adta világon semmit. De a reakciódból ítélve, tudod, mi történik velem.
-Szerintem te is nagyon jól tudod, mi történik. Ettél már?
-Szórakozol velem?!?! Azon kívül, hogy nyilvánvalóan vámpír lettem nem igazán sikerült többre jutnom, mivel te játszod a tudatlant, én pedig tényleg az vagyok. - dühöngtem
-Jobb lesz, ha megnyugszol. - szólt komoran, fenyegetően
-Vagy mi lesz? Megölsz? Ha nem vetted volna észre, már más megtette. - gúnyolódtam
-Honnan veszed, hogy nem én voltam? - vonta fel a szemöldökét
-Mi lenne, ha kérdezgetés helyett válaszokat adnál, és akkor talán én is hasznosabb lehetnék!
-Jól van, legyen, foglalj helyet. - mutatott egy fotelra mögöttem
-Inkább állnék. - topogtam
Vállat vont, majd leült velem szemben, és mesélni kezdett.
-Vadászni voltam, gondolom egyértelmű, miért, mikor kiabálást hallottam. Odamentem, és megláttam, hogy megtámadtak, már majdnem halott voltál, így átváltoztattalak.
Míg beszélt, enyhe zúgást éreztem a fejemben, és sípolt a fülem.
-Miért nem emlékszem?
-Van, hogy beletelik egy kis időbe, míg kitisztulnak a dolgok. - felelte félvállról, és nagyon látszott, hogy a háta közepére sem kíván engem, meg a társalgásunkat
-Képes voltál csak úgy otthagyni? Komolyan? Tudván, hogy semmire nem fogok emlékezni? Mi a fene bajod van neked? - akadtam ki
-Örülj, hogy megmentettelek. Nem tartozom semmivel.
-Örüljek, hogy megmentettél? Te ezt annak nevezed? Ma majdnem megöltem az anyukámat, de eszement barom.
-Te hazamentél? - döbbent le
-18 éves vagyok! Fogalmam nem volt, mi történt. Halálra voltam rémülve. Te meg csak úgy eltűntél. Mégis mit kellett volna tennem?
-Gondolkodni!! - emelte meg a hangját
-Mondod ezt te. - vágtam vissza karba font kézzel
-Jól van, ezzel nem jutunk semmire. - dörzsölte meg a homlokát -Talán, elárulhatnád a neved.
-Joyce Jensen.
-Az enyém Aaron Aboney.
-Mondanám, hogy örvendek a találkozásnak, de nem szeretek hazudni.
-Egyet kell, hogy értsek. De valamit kezdenünk kell a helyzettel. - meredt ki az ablakon
-Mondjuk felelősséget vállalhatnál a tetteidért.
