Megint nem szólt semmit egész úton, sőt kifejezetten távolság tartó volt, de nem akartam zargatni, felelősségre vonni pedig még annyira sem. Nem tudom, mi történt velem, de ha ő azt mondja, megérdemelték, hiszek neki, még ha nem is ismerem az előéletét. Bármennyire is tartja szörnynek magát, bármit is tett, nem pártolhatok el tőle, hiszen ő sem pártolt el tőlem, bár lehet, hogy tényleg csak azért, hogy minél hamarabb megszabaduljon a tehertől, amit jelentek számára.
-Mi történt akkor este? Igazából? - kérdeztem a szobámban, mikor letette az ágy mellé a bőröndöm
-Már elmondtam. - vont vállat kedvetlenül, az én fülem és fejem megint zúgott
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Összevont szemöldökkel nézett rám, de nem tűnt dühösnek, szerencsére.
-Miért ilyen fontos ez?
-Mert meghaltam!!
-Elfogadhatnád, amit mondtam.
-De tudom, hogy nem igaz, és hogy valami baj van veled.
-Nincs semmi.
Távozni akart a szobából, de megragadtam a karját, nehogy válaszok nélkül hagyjon, viszont gyilkos pillantást vetett rám, amitől a vér is megfagyott bennem, de álltam a tekintetét, és próbáltam határozott maradni, abban a reményben, hogy úgy sem bántana.
-Nem értem, mi bajod van! Tegnap tök kedves voltál velem, még nevettél is, ma meg mintha azt közölték volna veled, hogy óráid vannak csak hátra. - törtem meg a csendet, és engedtem el
-Talán tényleg így van. - fordult ki a szobából
-Ne légy hülye! - mentem utána -Legalabbis, engem ne nézz annak.
-Szállj le rólam, Joyce!!
-Még rád se másztam, Aaron!!
A zagyvaságomtól megtorpant, csillant valami a szemében, ahogy rám nézett, majd sokkal hajlandóbbnak mutatkozva egy beszelgetésre, tovább indult a nappaliba. Egy sóhaj kíséretében követtem, aztán leültem vele szembe, és vártam, hogy hozzákezdjen a mondandójához.
-Aznap tényleg vadászni voltam a környéketeken, de végül csak sétáltam. Elmentem a parkba, hogy egy kicsit újra embernek érezhessem magam. Aztán mikor hazaindultam, meghallottalak titeket, és igazából a vér szaga vonzott oda. Az első embert rögtön megöltem, mert már napok óta nem ettem semmit, ráadásul be kell vallanom, hogy őrjítő illatod volt. És csak ezután vettem észre, hogy milyen fiatal is vagy valójában, továbbá, hogy még mindig élsz, fél tucat szúrás ellenére. Azok a srácok meg betegek voltak! De komolyan. Észre sem vették, hogy a haverjuk holtan hever mellettük, csak játszadoztak veled, nem szexuálisan, ha ez megnyugtat, de elvesztettem a fejem. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy megöljem őket. - ökölbe szorította a kezét, és a tekintete a semmibe révedt. Szerettem volna oda menni hozzá, de nem tudtam, mennyire jó ötlet, nem rontanék e vele a helyzeten, így nem mozdultam, ő pedig tovább beszélt. -Miután otthagytam őket, ahol nemrég rájuk találtak a zsaruk, kicsit tisztább fejjel visszatértem hozzád, és még mindig nem voltál halott, ezért átváltoztattalak, de mint ahogy azt te is tudod, a felelősséget már nem vállaltam.
-Miért zaklat fel ez ennyire?
-Eloist, a kishúgomat, a szemem láttára végezték ki, és én nem tehettem semmit, pedig ő bízott bennem, és a nevem kiáltozta, de nem voltam képes segíteni rajta. - még mindig nem nézett a szemembe, de valahogy meg tudtam érteni
-Hány éves voltál?
-23.
-És Elois?
-7.
-Mit tett egy ártatlan 7 éves kislány, hogy kivégezték?
-Nem számít, úgy sem értenéd.
-És a szüleitek? - tereltem a témát
-Anyánk meghalt a szülésnél, apánkat meg nem sokkal Elois előtt végezték ki.
-Dehát miért?
-Mert mások voltunk.
-Aaron, hány éves vagy? - kezdett nagyon gyanússá válni
-Kétezer, plusz-mínusz száz év, egy idő után már nem számoltam. - mosolyodott el keserűen
Teljes mértékben ledöbbentem. Kétezer!! Szinte átélte az egész történelmet, amit én ismerek, ez mégsem látszik rajta, és nem a külsejére gondolok, hanem úgy egészében.
-Mióta laksz itt egyedül?
-Nem olyan rég.
-Mit jelent a nem olyan rég egy kétezer éves ember számára? Mert nekem mondjuk öt évet.
-Annál egy kicsit több, de mintha csak tegnap lett volna, hogy beköltöztem.
-Tudod, ki változtatott át? - érdeklődtem tovább
-Halott. Megöltem.
-Nem szeretnélek kiábrándítani, de mintha kicsit depressziós lennél. Mikor voltál utoljára emberek közt? Mármint, olyanokkal, akikkel beszélgettél is.
-Pont most beszélgetek veled.
-Aaron, nézz rám! - szólítottam fel
Ahogy a szemembe nézett, letarolt a fájdalom, a sőtétség és a bölcsesség, ami a tekintetéből áradt.
-Jól vagyok, Joyce! Inkább magaddal kellene foglalkoznod, és hogy minél hamarabb újra a családoddal lehess.
-Miért jó neked egyedül?
-Mert megérdemlem. És ha nem akarod, hogy levegyem rólad a kezem, és egyedül kelljen szembenézned a vámpír léttel, akkor jobb lesz, ha megmutatod, mit tanultál tegnap, és hogy szerencséd volt e, vagy tényleg képes vagy rá.
-Inkább rám tehetnéd a kezed. - motyogtam, majd mielőtt feldolgozta volna, hogy mit is mondtam, kirohantam, és sikeresen bemutattam a tudományomat
