Csak bámultam a kijelzőt, még levegőt sem vettem.
-Vedd fel! - buzdított Aaron
Ijedten felé fordultam, aztán kimentem a tornácra, hogy legalább Aaron vizslató tekintetét elkerüljem.
-Szia, apa! - vettem erőt magamon
-Kicsim! Merre vagy?!?! - hangzott aggódó hangja
-Öhm... Egy barátomnál.
-Mi történt? Csak úgy eltűntél!
-Anya nem mondott semmit? - tudakoltam óvatosan, mennyit tudnak
-De igen. És a szemetesben lévő pólód alapján nagyon egyértelmű, hogy mi lett belőled. Viszont, szeretnénk, ha haza jönnél. Ez az egész, nem változtat semmin. És most van a legnagyobb szükséged ránk.
Teljesen ledöbbentem. Már azon is, hogy egyáltalán kerestek, nem még azon, amit mondott. Azt hittem, ha rájönnek, mi vagyok, soha többé nem akarnak majd látni, és félni fognak tőlem. Én legalabbis így reagálnék...azt hiszem.
-Nem mehetek. - válaszoltam végül
-Dehát miért?
-Szerintem egyértelmű.
-Joyce, aggódunk érted.
-Nem kell. Jó helyen vagyok. És... majd hazamegyek...ha már... nem leszek veszélyes. - alig találtam a szavakat
-Kivel vagy? És hol?
-Hát... - ekkor jöttem rá, hogy igazából fogalmam sincs, hová sodródtam a minap -Ez most nem számít. Mennem kell. - ezzel szét is kapcsoltam a hívást, mielőtt jobban belebonyolódtunk volna a dolgaimba, és olyan kérdésekkel kerülök szembe, amire magam sem tudom a választ
Az alkaromon támasztottam a korlátot, mikor Aaron mellém lépett és ő is nekidőlt a korlát szélének.
-Ez nem volt túl kedves. - jegyezte meg
-Halvány lila gőzöm sincs, hol vagyok, és hogy te ki vagy.
-Tudod, hogy hívnak, és mi vagyok. Az éppen elég.
-Szeretném, ha megtanítanád, hogyan tartsam kordában a szörnyet, ami lettem.
-Közel sem vagy olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondolod magad.
-Már úgy érted, hozzád képest? - fordultam felé
-Talán. Hosszú életem során, tettem dolgokat. De te még nem ártottál senkinek. És ez így is marad, ha rajtam múlik. Szóval, igen, megtanítalak.
-Itt maradhatnék addig?
-Persze, a szoba a tiéd. Nekem most el kell mennem. Arra szeretnélek kérni, hogy maradj a házban, és csendben foglald el magad.
-Hová mész?
-Nem számít. De ne hagyd el a házat! Szoktak vadászni errefelé. Nem szeretném, hogy baj legyen. - magyarázta
-Vagyis, hogy elszabaduljak.
-Így is mondhatjuk. De ha szót fogadsz, minden rendben lesz.
-Jó, nem csinálok semmit. Sőt, bezárkózom a pincébe, ha attól jobban fogod érezni magad.
-Arra azért nincs szükség. Viszont, ha bármi lenne, - nézett rám jelentőségteljesen, mivel egyértelművé vált, hogy nem a vérszomjra gondolt -csak hívj fel, elmentettem a számom a telefonodba.
-Te értesz a telefonokhoz? - esett le az állam
-Ősi vagyok, nem hülye! - felelt szinte sértődötten
-Őszintén sajnálom még a feltételezést is. - vigyorogtam, ami ellehetetlennítette a hitelességem
-Hát...nem bánom, túl teszem magam rajta. - mosolygott ő is
Nos, nem tudom, mi van velem, de úgy tűnik, a mogorva Aaron Aboney szórakoztatónak talál. Lehet ez az egyetlen oka, hogy még nem küldött el. Továbbra is vigyorogva ellökte magát a korláttól, összeszedte a cuccait, pontosabban a telóját, meg egy régi zsebórát, mintha a telefonkészüléke nem mutatná az időt, talán "ősi, de nem hülye" uraság mégsem annyira tájékozott, majd beutasított a házba, megvárta, míg becsukom magam mögött az ajtót, és ott hagyott egyedül, egy erdő közepén.
Ami azt illeti, nem kellett sokáig "csendben elfoglalnom magam", mivel nagyjából másfél óra alatt visszaért. Ráadásul, nem volt szerencsém senki máshoz, akit megölhettem volna.
-Szabad kérdeznem, merre voltál? - kérdeztem, csak hogy mondjak valamit
-Személyes. - rendezte le ily egyszerűen -Viszont ha maradsz, haza kell menned ruhákért, meg ami kellhet. Nem mintha nem állna jól az én melegítőm, de úgy gondolom, mindkettőnknek kényelmesebb lenne.
Próbáltam figyelembe se venni, hogy az előbb bókolt nekem, mivel valószínűleg csak odaképzeltem, és amúgy sem jelentett semmit.
-Az ma már nem fog menni. Későre jár, mindenki otthon van.
-Mikor lesz üres a ház?
-Holnap délután. Az öcsém teniszmeccsére mennek, mint minden vasárnap.
-Helyes. - kényelmesedett el
-Mit csinálunk addig? - kérdeztem izgatottan
-Mondjuk kezdhetnénk a legkönnyebbel.
-Mégpedig?
-Tegnap észrevettem, hogy nem tudod, mire vagy képes, legalabbis, ami az ugrótávolságot és gyorsaságot illeti.
-Öhm... nagyjából két napja vagyok vámpír. - világosítottam fel
-Igazából csak egy, az Alzheimeres nő előtt a két állapot között voltál.
-Na, mily szerencse, hogy már ezt is tudom. - gúnyolódtam
-Ha készen állsz, a szarkazmusodat félretéve nekikezdhetnénk a munkának, hogy az életünk mihamarabb visszatérjen a régi kerékvágásba. - emelkedett fel a díványról
-Hah, pedig azt hittem, már megkedveltél. - követtem az udvarra csüggedten
-Csak jobb szeretek egyedül lenni. - sandított hátra
-A fene sem igazodik ki rajtad.
-Nem is az a cél.
Egy fához sétált, majd elrugaszkodott a talajtól, és eltűnt a lombok közt.
-Gyere fel hozzám, Joyce Jensen! - kiálltott le
-Szórakozol?
-Nem, komolyan, ugorj!
-Egy fenét! - tiltakoztam
-Ne légy gyáva, nem eshet bajod! - győzködött
-Sose voltam jó tesiből.
-De most már vámpír vagy.
-Ahhoz is elég béna, mint láthatod.
-Ne várd meg, hogy lemenjek érted.
-Paraszt! - suttogtam magam elé, és próbáltam összeszedni minden elszántságom, hogy kövessem Aaront, de beletelt egy kis időbe, aztán mikor végre ugrottan, behunyt szemmel vártam, hogy most mégis mi lesz velem, de szerencsére Aaron elkapott odafenn, és magához szorított, hogy mindketten elférjünk a vékony faágon
-Hallottam ám! - mosolygott alig öt centire az arcomtól
-Nem én tehetek róla, hogy bunkó vagy. - vontam vállat
-Ha bunkó lennék, hagytam volna, hogy tovább repülj. De... ahogy szeretnéd. - erre fogta magát, és lelökött
Volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem sikoltottam, mint egy óvodás, és sikerült egy karcolás nélkül talpra érkeznem, de nagyon is dühös voltam Aaronra.
-Na látod, nem is volt olyan nehéz. - landolt mellettem könnyedén
-A nénikédet Aaron! Majd' szívrohamot kaptam!
-Az lehetetlen, ettől nem kell tartanod. Most pedig, próbálj beugrani a szobádba. - utasított
-Csukva van az ablak.
Hirtelen eltűnt, majd a szobámból szólt.
-Már nincs.
-Tudod, előbb meg kellene tanítanod, aztán feladatokat róni rám.
-A saját károdon tanulsz, kedvesem.
-Hát persze.
Bemértem a célt, és nagyon igyekeztem jól ugrani, de fejjel találtam el a falat az ablak mellett.
-Ez kecses volt. - nevetett ki -Most ugorj le, és próbáld meg még egyszer!
-Élvezed ezt, ugye? - sóhajtottam
-Nem is hinnéd, mennyire. Na, gyerünk! Szedd össze magad!
Inkább ugrottam, minthogy tovább hallgassam. A következő alkalommal is a fallal kerültem közelebbi kapcsolatba, ahogyan még vagy tucatszor, de késő estére sikerült bejutnom a házba.
-Nem is volt olyan nehéz, nem igaz? - vigyorgott Aaron
-Úgy utállak.
-Meghiszem azt. De most pihenj! Holnap ellátogatunk hozzátok.
-Te is jösz?
-Te magad mondtad, hogy nem tudod, hol vagy.
-Jogos! - dőltem ki
-Reggel találkozunk! - távozott
-Alig várom!
Az éjjel megint csak bámultam a falat a sötét helyiségben, és alig vártam, hogy virradjon, majd végre induljunk haza.
A tegnap estéhez képest Aaron megint mogorva volt, de eldöntöttem, hogy nem miattam, végülis nem csináltam semmit. Az úton próbált hozzám igazodni, és néha-néha ösztönözni, hogy gyorsabban fussak, mondván, sokkal több van bennem, de ezen kívül nem nagyon szólt hozzám.
A házunk hátsó udvarán álltunk meg, majd Aaron leellenőrizte, hogy tényleg üres e a ház, aztán bementünk. Mivel Aaron csendes volt, és kezdett kínossá válni, bekapcsoltam a TV-t, hogy legalább az szóljon. Fogtam a bőröndöm, és mindent összepakoltam, amire szükségem lehetett, majd csatlakoztam Aaronhoz a nappaliban, aki éppen a híreket nézte.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a hármas gyilkosság, amiről szó volt a szomszéd faluban történt, a hullák állapota szerint három napja. Szokatlan volt, de mutatták a helyszínt, és hiába homályosították el a lényeget, én akkor is láttam, hogy az egyik srác szeme döbbenten elkerekedett, mivel a feje már nem volt a nyakán. Egy másik fehéren, végtagjaitól megfosztva hevert a sikátor végében, míg a harmadik a tűzlétráról lógott, ami átdöfte a mellkasát.
Aaron kikapcsolta a keszüléket, és indulni készült.
-Ezt te tetted, igaz?
-A szomszéd városban van. - felelte egyszerűen
-Még a hülye is látja, hogy nincs elég vér ott. Nem ott ölték meg őket. És ez a pár kilométer neked nem akadály.
-Megérdemelték. - vont vállat
-Szóval te voltál.
-Jót szórakoztam, nem kérek elnézést.
Valószínűleg azt akarta, hogy rájöjjek, milyen szörnyeteg ő valójában.
-Azt mondtad, azt tetted velük, amit ők velem. Én nem vagyok darabokban.
-Közel sem szenvedtek annyit, amennyit te, míg oda nem értem.
-Ezt honnan tudod?
-Éreztem, mikor átváltoztattalak. És mikor őket megöltem. Élvezték, hogy játszadoznak veled. A világnak nincs szüksége az ilyenekre.
Fogta a bőröndöm, és elindult haza, én pedig habozás nélkül követtem.
