A lehető leghosszabb úton mentem, kerültem a kétes helyeket, és ügyeltem rá, hogy minél nagyobb tömeg vegyen körül, de igazából semmi sem érdekelt a környezetemben. Mikor hazaértem, anyaék próbáltak kihúzni belőlem mindent, de egyenesen a szobámba mentem, és kulcsra zártam az ajtót. Fogalmam nem volt, Aaron él-e még, vagy átállt-e már a sötét oldalra, csak annyi volt biztos, hogy nincs velem, és ez hihetetlenül szokatlan érzés volt, ráadásul egyaltalán nem tetszett a gondolat, hogy ez örökre így is maradhat. Nem mellesleg nem hagyott nyugodni az önző tény, hogy nélküle magányosan kell majd élnem míg világ a világ.
Hazaértem. - üzentem neki a reményben, hogy nem esett baja
Élek. - érkezett a válasz szinte azonnal
Óriási kő esett le a szívemről, de egy kicsit sem éreztem magam jobban.
Napokig nem mozdultam ki a szobámból, próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek.
Aztán úgy döntöttem, teszem, amit tennem kell az emberek szerint. Bejártam a suliba, besegítettem az otthoniaknak, vigyáztam a gyerekekre, de mindez csak gépszerű cselekvés volt. Legbelül halálra aggódtam magam, és a tudatom egy része sosem tudott szabadul a gondolattól, hogy Aaron talán ebben a pillanatban is az életéért küzd. Általában azzal próbálom nyugtatni az idegeim, hogy valószínűleg megérezném, ha valami baja esne, de akkor már mindenképp késő lenne.
Egy újabb tanítási nap után unottan ballagtam haza, és már jóval a házunk előtt éreztem, hogy valami nincs rendjén. Idegen szagok terjengtek a levegőben, ami nem is lett volna baj, hiszen az emberek ide-oda költöznek, de ezek nem emberektől származtak, ugyanis mérhetetlen agresszióról, kegyetlenségről, vérszomjról és erőről árulkodtak.
Elmenekülhettem volna, de úgy gondoltam, újra rám találnak majd, és sosem lesz vége a bujkálásnak, ráadásul a családom a házban volt, nem hagyhattam őket sorsukra, hiszen semmi közük nem volt a dologhoz.
Óvatosan, higgadtan mentem be a házba, hogy minél jobban felmérhessem a terepet, és több időm legyen reagálni az esetleges támadásokra.
Három vadidegen cirkázott a nappaliban, egyáltalán nem titkolva, mik is ők. Anya a kezében Tonyval és Brian a kanapén ültek, és bár Brian semmit nem fogott fel az egészből, anya halálra volt rémülve.
-Áh, Joyce, mily öröm végre találkozni veled. - jött közelebb nyályasan az egyikük
-Ne érj hozzám! - húztam el a karom
-Nem kell ilyen morcosnak lenni. - mosolygott
-Anya, menj a gyerekekkel az egyik szobába. - próbáltam megszüntetni a kiszolgáltatottságomat
-Azt nem engedhetem. - lépett az útba a beszélgető partnerem, aki minden bizonnyal valami vezérszerűség volt
-Ez nem tartozik rájuk! - villantottam ki hegyes fogaim
A masik kettő vihogni kezdett a sarokban, de a főnök tudhatott valamit, amit ők nem, mert minden lépését kétszer meggondolta.
-Végülis, a gyerekeknek nem kell végignézni. - lépett hátrébb
-Anya, menjetek! - kértem újra, de nem vettem le a tekintetem az idegenekről
Briant szinte vonszolni kellett, de nem fejtett ki túl nagy erőt a maradás érdekében.
-Thomas, mégis mit művelsz? Hiszen ő csak egy újonc! - adott hangot nemtetszésének a magasabb, szőke alárendelt
-Ne légy ostoba, Malcolm! Mindannyiunktól erősebb lehet. De térjünk a tárgyra. - fordult felém -Felhívod önként Aaront, vagy kell egy kis motiváció?
-Miért kellene felhívnom?
-Hogy megmentsen! Hogy idejöjjön! Hogy a segítségeddel rávegyük, csatlakozzon hozzánk! Választhatsz kedvedre.
