Brian hamarosan lefürdött, és ment is aludni, ahogy anyáék is, a másnapi korai indulás miatt.
-Szóval, hajlandó vagy beavatni a problémáidba? - kérdeztem az erkélyemen ácsorogva
-Nem igazán van mit mondanom.
-Akkor nincs is okod, hogy ne gyere velünk, nem igaz?
-Joyce, ez nem ilyen egyszerű. Sok hatalmas ember pikkel rám kisebb vagy nagyobb okok miatt. Nem szeretném, hogy amikor eljönnek utánam, veletek találjanak.
-Meg tudom védeni a családomat.
-Nem, nem tudod, velük szemben nem.
-Akkor taníts meg rá.
-Nem vagy elég erős. Te egy hónapja vagy az, ami, ők több évszázada.
-Mit akarnak tőled?
-Bosszút. Jóvátételt. Mindenki mást.
-És akinél most voltál?
-Úgy látszik, nem fogom tudni diplomáciai úton megoldani a nézeteltérésünket.
-Ez nem hangzik túl jól.
-Mert nem is az.
-Jó, figyelj, tényleg nem kényszerítelek, hogy gyere el. Brian is túléli. De légy szíves, szólj, ha bajba kerülsz! Komolyan!
-Nem rángatlak bele, Joyce Jensen!
-Nos, Aaron Aboney, nincs más választásod, mert én nem hagylak békén.
-Igen, arra rájöttem. De minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
-Pedig lenne mivel elütni az időt. Kétezer évnyi emlék sokáig kitart.
-Kevés olyan van, amit nyugodt szívvel megoszthatok.
-Akkor kezdem én... már ide születtem, soha nem költöztünk. Apa ügyvéd, keveset van itthon, és ha mégis, akkor sincs igazán. Anya még nem dolgozik, de ápolónői állást keres, ami mellett rendben tudja tartani Briant. Ő egy kicsit hiperaktív. De most már nekem is több időm van rá. Minden nyáron vakációzunk, és a legtöbb hosszúhétvégét nem töltjük itthon. Nem vagyok népszerű a suliban, de sok barátom van, akikkel sülve-főve együtt voltam, de most már nem annyira... Igazából, nem nagyon van mit mesélnem.
-Tényleg érdekel a múltam?
-Te vagy az egyetlen, aki akkor is élni fog, mikor már senki más, akit ismerek. Csak szeretnélek rendesen megismerni, ami nem merül ki annyiban, hogy kétezer éves vámpír vagy, aki korán elvesztette a családját.
-Nem hiszem, hogy meg akarod ismerni azt az oldalam, ami ezreket tartott rettegésben.
-Akkor mesélj arról az oldaladról, ami nem tartott rettegésben senkit.
-Jeruzsálemben születtem. Nem voltam se pogány, se zsidó, se keresztény. Mi a saját szabályaink szerint éltünk, saját istennel. Ezért is végeztek ki minket. Közel álltam a szüleimhez, hiszen mindenki más elutasított. Nehezen viseltem anyám halálát, de Elois biztonsága fontosabb lett mindennél. Még a feleségemnél is, aki elárult engem, és megölette a családom.
-Nős voltál? - döbbentem le
-Igen, de nem sokáig. Tizenkilenc voltam, mikor megismertem. Huszonkettő voltam, mikor összeházasodtunk. Két gyerekünk is lett volna, de egyik sem született meg. Engem hibáztatott, természetesen. Úgy gondolta, az istene bünteti miattam.
-Ugye tudod, hogy ez hülyeség?
-Akkor nem tudtam. - felelt egy szomorú mosoly kíséretében
