Percekig ült csendben mellettem, arra várva, hogy beszélni kezdjek, de ez nem történt meg.
-Joyce?!
-Hmm?
-Nincs mondanivalód?
-Nem hinném.
-Szóval nem hinnéd? Én igen. Nem akarsz tanulni, nem akarsz itthon lenni, nem beszélgetsz a szüleiddel, mert ez az előbbi minden volt, csak beszélgetés nem.
-Meghaltam. - vontam vállat
-Ez most valami kamaszkori depresszió? Eddig nem nagyon zavart, lelkes voltál. És nem vall rád, hogy így beszélj másokkal. Idegenekkel sem, nem hogy a családoddal. Beszélj hozzám, Joyce!!
-Tudod, az erdő közepén nem érzi az ember, hogy ő más lenne. Nem annyira feltűnő, hogy nem eszem, nem alszom, nem kell tanulnom. De az emberek közt mást sem érzek mint, hogy vámpír vagyok. És te magad mondtad, hogy veszélyes. Ami meg anyát illeti, úgy érzem megfojt ezzel a normálishoz ragaszkodással. Azt hiszi, nekik a nehéz, mert egyetlen hónapig nélkülözniük kellett engem, de nem tudja, velem mi történt, nem volt ott a sikátorban, nem őt ölték meg!! Az egyetem pedig teljesen felesleges. Ha sikerül is gyanútlanul kijárnom, akkor sem dolgozhatnék, hiszen tizennyolc éves vagyok, és ez már így is marad.
-Nem lesz semmi baj, Joyce. A más, nem feltétlenül rossz. A gyanút el lehet hessegetni, van pár jó trükk ez ügyben. Az anyukád pedig megnyugszik, most már tudja, hogy neked sem egyszerű, és leszáll majd rólad. Tudom, hogy nehéz, nekem évszázadokba telt visszatérnem a helyes útra, de én egyedül voltam. Minden rendben lesz.
-Nem, nem lesz.
-Tessék?
-Én... Iszonyú dühös leszel rám. Nagyon ki fogsz akadni, és joggal.
-Joyce?? Mit csináltál?
-Nem akarom, hogy dühös légy.
-Ettől leszek dühös!
-Lisa és Amy... látták, mi vagyok.
-Mondasz mit??? - kérdezte visszafolytott dühvel
-Túl sok az ember a suliban, és egy ideje nem ettem, és... csak sétáltunk, és megláttak. Nem volt szándékos. Áthívtam őket vacsorára, hogy elmagyarázzak mindent. - védekeztem
-Te megőrültél? Ugye nem áll szándékodban tényleg elmondani nekik az igazat? Nem lehetsz ennyire felelőtlen!
-Aaron...
-Nem, Joyce! Ez nem játék! Ha így folytatod, mindenkit veszélybe sodorsz. Már a szüleidnek sem szabadna tudnia rólunk, de az az én hibám volt, ezt elismerem. Viszont nem avathatsz be másokat. Ez nem a telefonszámod a fenébe is!
-Én...
-Jobb lesz, ha nem mondasz semmit. Komolyan!
Fel-alá járkált a szobában, tényleg nagyon dühös volt, ahogy arra számítottam is, én meg csak el akartam süllyedni.
-Nem hiszem el! Néha úgy érzem, tényleg nem gondolkodsz! És még azt hangoztatod, hogy nem vagy már gyerek!
Nem szóltam semmit, ahogy azt kérte. Jogosan kiabált velem, és igaza is volt. Ostoba voltam, hogy éhesen mentem emberek közé, ostoba voltam, hogy ugyanolyan makacsul ragaszkodtam a saját hülyeségemhez, mint anya, és ostobán cserbenhagytam Aaront.
-Sajnálom. - ült vissza mellém -Nem kellett volna így felhúznom magam.
-Teljesen igazad van. - motyogtam
