A kiruccanásunk után Annie nem maradt velünk. Aaronnal megbeszélték, hogy jobb lesz, ha külön útra térnek, mondván, biztonságosabb Annienek, de Aaron biztosította, hogy bármikor fordulhat hozzá, ha szüksége van valamire. Nem mondom, hogy örültem, hogy megszabadultunk tőle, de azért nem ejtettem könnyeket érte.
Így viszont még több időt tölthettem Aaronnal, aki már nem habozott megcsókolni, mikor kedve szottyant. Bár egyikünk se mondta ki, nyilvánvalóan egy párt alkottunk, és minden a legnagyobb rendben volt. Apáék kedvelték Aaront, Brian odáig volt érte, Aaron pedig nem bánta, ha szinte az egész napot a családommal kellett töltenie.
Legalábbis én úgy gondoltam, minden rendben van, de bebizonyosodott, hogy a naivitásom határtalan, mivel Aaron egyre jobban elhidegült tőlünk. Többször nem maradt éjszakára, és volt, hogy délután sem várt a suli előtt. Ilyenkor én mentem hozzá, de nem találtam otthon, és ha rákérdeztem, csak annyit mondott, dolga volt. Rövidesen már nem csak eltünedezett, hanem visszatért kezdeti tapló énjéhez, és úgy viselkedett, mint egy óvodás. Ha elkezdtem mesélni neki valamit, érdektelenül meredt maga elé, vagy pofátlanul nekiállt olvasni. Ha megkértem, jöjjön át, menjünk el valahová, vagy hasonlók, akkor kifogásokat keresett, és lerázott.
Brian egyre gyakrabban csapta ki a hisztit lefekvés előtt, hogy Aaron takarja be, és engem okolt, hogy nem foglalkozik már vele.
Természetesen hiába hívtam, és hagytam tucatnyi üzenetet, nem válaszolt, és egy idő után már nem is kérdeztem, hiszen sosem felelt semmit, mivel hazudni nem lett volna értelme, az igazat meg nem akarta elmondani.
Nem bírtam sokáig elviselni a viselkedését, ezért egy hétvégén úgy döntöttem, elmegyek hozzá, és megbeszélem vele a dolgokat, hiszen olyan hirtelen jött a változás, hogy sejtettem, a múltja lehet a háttérben. Azonban a háznál már csak egy levél és a kongó üresség fogadott.
Kedves Joyce!
Tudom, hogy manapság nem úgy viselkedtem veled, ahogy azt megérdemelnéd, mindazok után, amit értem tettél, de én nem érzek úgy, mint te, és félek, nem is tudnék.
Nagyon sajnálom, hogy reményt keltettem benned, ezért úgy gondolom, az lesz a legegyszerűbb mindkettőnk számára, ha én továbbállok.
Tudom, hogy rendben leszel.
Vigyázz magadra!
U.i.: A vérkészlet a pincében.
Dermedten álltam, és meredtem a levélre, meg Aaron hazug szavaira. Talán azt gondolta, ha nem személyesen mondja, át tud verni, és tényleg sokkal halványabban érzékeltem a hazugságot, de a képességem nélkül is tudtam volna, hogy semmi sem igaz a levélből, a vérkészletre utaló sort leszámítva. Ez is bizonyítja, hogy nagyonis foglalkozik velem, ráadásul senki sem mesélheti be nekem, hogy nem érez úgy, ahogy, hiszen a tanúja voltam.
A lehető leggyorsabban hazamentem, összepakoltam pár hasznos holmit, majd közöltem anyáékkal, hogy el kell mennem, és nem tudom, mikor jövök vissza. A kötelékünknek hála tudtam, merre kell indulnom, de nem aprózta el a dolgokat, szinte a világ másik felére menekült, viszont így is sikerült másnap reggelre rátalálnom. Mondanom sem kell, nagyon meglepődött, mikor ajtót nyitott.
-Te meg mit keresel itt?
-Neked is szia, igen, szívesen beljebb fáradnék.
Habozott, de végül odébbállt, és beengedett. Valószínűleg belátta, hogy bárki elől is menekül, jobb ha nem vagyok szem előtt.
-Nem hiszem el, hogy képes voltál levélben közölni velem, hogy lelépsz. - kezdtem bele higgadtan, miközben körbenéztem a szobában
-Nem tudtam volna eljönni, ha megpróbálsz meggyőzni.
-Tudtam, hogy hazugság, még így is tudtam. - fordultam felé -De itt lenne az ideje, hogy elmond az igazat.
-El kell menned, Joyce!
