-Ugye nem szándékozol kerülni? - tértem vissza ránk, mert nem volt olyan könnyű elsiklani a dolgok felett
-Nem akarok távol lenni tőled.
Itt vesztettem el teljesen a fonalat. Semmi értelme nem volt annak, amit mondott, vagy akart.
-Nem igazodom ki rajtad. - vallottam be
-Magam sem tudom, mit szeretnék, Joyce! Hosszú ideje már, hogy bárkit is szerettem. Ők pedig elárultak, vagy meghaltak. És most nem tudom, hogy csak emiatt a kötelék miatt, vagy tényleg kedvellek. Viszont nem akarok újra egyedül lenni. Azonban ha túl közel kerülök hozzád, nem leszek képes lépni, amikor szükséges.
-Tehát tervezed, hogy eltűnsz?
Félelem hasított belém.
-Fennáll a lehetőség, hogy el kell mennem.
-És persze az én érdekemben.
-Nem akarom, hogy Vegas megismétlődjön. Vannak náluk sokkal veszélyesebb ellenségeim is.
Még belegondolni is szörnyű volt, hogy egyszer talán nem lesz része a mindennapjaimnak.
-Megértem én, hogy nehéz bíznod bennem, alig két hónapja ismerjük egymást, de nem gondolod, hogy ha csak azért kedvelnél, mert te változtattál át, akkor egyre kevésbé kellene vonzódnod hozzám? Én nagyon nem bírtalak a legelején. Most meg halálra rémítesz ezzel a "soha többé nem látsz" őrülettel.
-Joyce...
-Aaron! - vágtam a szavába -Inkább hagyj itt most, míg még nem éltem bele magam teljesen, hogy talán te is odáig vagy értem, és nem feleslegesen próbálkozom.
-Nem akarlak bántani.
-El akarsz menni! - hívtam fel a figyelmét előbbi kijelentésére
-Csak ha nincs más megoldás.
-Mindig van más megoldás.
-Joyce, te még túlságosan ember vagy. Szükséged van a családodra, egy otthonra, hogy normálisnak érezhesd magad.
-Te vagy az egyetlen, aki megért, és akivel teljesen őszinte lehetek. Szerinted érdekelni fog bármelyik is, ha már nem leszel itt?
-De még itt vagyok.
-Még!
-Mit vársz tőlem?
-Hogy bízz bennem! Hogy ígérd meg, nem mész sehová, ahova nem mehetek veled! Hogy taníts meg megvédeni magam, és engedd, hogy segítsek az ellenségeid ügyében! Hogy ne döntsd el helyettem, mi a jó nekem!
-Tudod jól, hogy bízom benned, de nem tehetek eleget a kérésednek.
Legszívesebben felpofoztam volna, vagy belerúgtam volna valamibe tehetetlenségemben.
-Akkor meg mégis miért vagy még itt?
-Nem én akartam ezt. - tárta szét a karját -Nem én kerestelek meg!
-Azt se tudtam, mi történik velem. Majdnem megöltem az anyámat!!
-Bevallom hibáztam...
-Igen, meg kellett volna ölnöd!
-Joyce? - dugta be a fejét az ajtón Brian
Már pizsamában volt, meglehetősen álmos szemmekkel, valószínűleg felébresztettük.
-Igen, Brian?
-Miért kiabáltok? - dörzsölte meg a szemét
-Sajnálom, mi csak... gyere, visszakísérlek az ágyba.
Mikor elmentem Aaron mellett, ő megragadta a karom, de pillanatokon belül el is engedett, így én megfogtam Brian felém nyújtott kezét, és csak remélhettem, hogy Aaront később is a szobámban találom.
-Mikor meséled el, hogy mi történt veled valójában? Olyan sokáig nem voltál itthon. Azóta meg olyan más vagy. - motyogta panaszosan
-Sajnálom, édesem, tudod, ez bonyolult.
-Meghaltál?
-Egy kis időre, igen. De, máshogy jöttem vissza. Olyan vagyok, mint Aaron. Már nem vagyok ember, és sokan a felnőttek közül szörnyként tekintenek a fajtámra, de próbálok senkit sem bántani. - mire befejeztem a mondandóm, odaértünk a szobájába, és bebújt az ágyba
-Szerintem nem vagy szörnyeteg.
-Köszönöm. - takargattam be
-Te meg Aaron, házasok vagytok, mint anyáék?
-Nem, nem vagyunk. - böktem ki döbbenten -Mi csak... barátok vagyunk.
-A barátok nem vitáznak.
-De igen, néha.
-Hát, akkor jobb lesz kibékülni. A suliban, Steve és Tony egymásnak estek. Azóta nem beszélnek, de egyikük sem boldog.
-Miből gondolod, hogy nem boldogok?
-Versengenek. Hogy ki szerez több barátot, jobb értékelést, több dícséretet.
-Rendben, velünk nem lesz ez, ígérem.
-Ne is, mert akkor Aaron nem jön át hozzánk.
-Most már aludj, reggel találkozunk. - puszit nyomtam a homlokára, majd visszamentem a szobámba, ahol óriási kő esett le a szívemről, ugyanis Aaron ugyanott állt, ahol akkor, mikor kimentem
-Szóval nem vagy hajlandó még csak meggondolni sem?
-Nincs mit meggondolni. - ingatta a fejét
-Segíthetnék.
-Meghalhatnál.
-Ahogy te is!
-A legtöbbjük fiatalabb nálam. Nem vagyok veszélyben. - próbált megnyugtatni
-De többen vannak!
-Pont ezért kell távol maradnod tőlük. Nem tudnálak megvédeni.
-Nem kell megvédened.
-Nem ismered őket, Joyce!!
-Te vagy az, aki nem beszél róluk.
-Jobb ez így, hidd el.
-Így nem jutunk egyről a kettőre. - sóhajtottam -Csak ígérd meg, hogy szólsz előtte, hogy nem lépsz le egy hang nélkül.
-Nem engednél el.
-Megpróbálnálak meggyőzni, ez tény, de úgyis elmennél.
-Joyce, nem akarok veszekedni. Ma már kimerítettük a keretet.
-Csak annyit kérek, hogy szólj előtte!
-Jó, rendben.
A hétvégén egyedül maradtam otthon a gyerekekkel, mert a szüleimnek sürgősen el kellett utazniuk valami távoli rokonokhoz, ezért Aaron volt olyan kedves, és beköltözött hozzánk erre a pár napra, hogy segíteni tudjon. Szerencsére nem veszekedtünk, és a távozása sem merült fel újból.
Mikor már azt hittük, minden rendben van, egyik este, amikor én is Aaronnál voltam, kopogtattak.
-Szia! - köszönt bizonytalanul az ajtóban áldogáló, nagyjából velem egyidős lánynak
-Te vagy Aaron Aboney?
-Igen, én lennék. Miben segíthetek?
-Te vagy az apám! - közölte a lány, mintha csak azt jelentené be, elmegy kutyát sétáltatni
Aaron döbbenten felém fordult, nyilván, hogy megerősítsem, vagy cáfoljam a lány szavait, de meg se kellett szólalnom, az arckifejezésemből tudta, nem hazudik.
