You will be mine. /muke/

7.

Néhány diák szívott egy cigit vagy vágta le az utat a parkon keresztül a parkolóig, de rajtunk kívül senki se tartózkodott huzamosabb ideig. A lágy szellő simogatta az arcomat, a lemenő nap sugarai bántották a szemem, de még így is láttam Lukeon, hogy mennyire örül az itt létemnek. Rettenetesen összezavar.
-Luke, őszintén. Mennyi valóságalapja van a rólad keringő pletykáknak? -mikor már elég régóta beszélgettünk felmertem tenni ezt a kérdést. Féltem a választól, Luke pedig felsóhajtott, ami nem nyugtatott meg.
-Mármint? Melyik pletykára vagy kíváncsi, elég sok terjeng rólam.
-Hogy mindenkit csak kihasználsz.  Luke, ha igazak, honnan tudjam, hogy nem csak ki akarod próbálni fiúval is, mert kíváncsi vagy az érzésre? Honnan tudjam, hogy én nem csak arra kellek neked? -a kérdések úgy ömlöttek belőlem. Nagy levegőt vett, majd rám mosolygott és gyengéden megfogta a kezem.
-Michael. -mély levegőt vett majd folytatta -Teljesen igazad van. Azoknak a pletykáknak annyi valóság alapja van, hogy egyik kapcsolatom sem tartott tovább... 2 hónapnál. Amint komolyabbra fordultak a dolgok az aktuális párommal, meghátráltam. Sose voltam benne biztos, hogy mire is van szükségem. Őszintén szólva sose küzdöttem még senkiért. A lányok maguktól adták be a derekukat, egyikért nem kellett megizzasztanom magam. Te vagy az első, akiért küzdeni akarok és küzdök. De ezek csak szavak természetesen. – hosszú ujjaival finoman simogatta a kézfejemet, ami elég megnyugtató érzést keltett bennem, de nem hittem a fülemnek. Olyan őszintének tűnt. Túl szépnek.
-Ha komolyan gondolod, akkor nem csak szavak. Mióta.. gondolod ezt?–Felmerült bennem ez a kérdés. Mióta?
-Őszintén? Amióta szakítottam a húgoddal.. azóta, amióta megismertelek. -Eszembe jutott, az összes beszélgetésünk még akkorról. Eszembe jutott, hogy mennyire bírtuk egymást, hogy mennyit hülyültünk, hogy alig ismertük a másikat, mégis imádtuk egymás társaságát.. majd végeztek Harperrel és minden megváltozott.
Hallani se akartam Luke Hemmingsről. 
Mosolygott olyan ártatlanul, mint egy kisgyerek. Nagyon édes volt.
Némán ültünk egymással szemben, Luke arcáról semmivel sem lehetett volna letörölni a mosolyt én pedig továbbra is el voltam veszve kék íriszeiben. -Jézusom Luke.. az kibaszott régen volt már.. Viszont ettől függetlenül nem fogom könnyen beadni a derekamat. -jobbnak gondoltam közölni, de Ő továbbra is mosolygott. Tenyerét az arcomra helyezte és tovább fürkészte a szemeimet.
-Tudom Mikey, de érted megéri küzdenem. – szerintem elpirultam. Igen biztos vagyok benne, hogy ég a fejem.

-Igazából nem kellett volna haza kísérned. – már a házunk előtt álltam Lukekal.
-Hát, ha gondolod vissza mehetünk a gimihez, és akkor nem kísérlek haza. – mosolygott én pedig hangosan felnevettem.
-Nos, köszönöm Luke, hogy haza kísértél. – mosolyogtam, mint egy idióta, intettem és elindultam befelé. Vagyis indultam volna, ha Luke a vállamnál fogva nem húz vissza és nem csókol meg.
Rögtön bebocsájtást kért, én pedig nem ellenkeztem. A tarkómnál fogva húzott közelebb, így még jobban elmélyítve a csókot. Lágyan faltuk egymást, olyan puha dolgokkal, mint az ajkai még nem találkoztam. A derekánál átöleltem és hozzá simultam, olyan voltam, mint egy szűzlány.
-Szia. – mosolygott rám miután elhúzódtunk egymástól.
-Remélem tudod, hogy ez még semmit sem jelent. – mosolyogtam. Nem akartam, hogy azt higgye már meg is szerzett.
-Tudom. De már az is valami, hogy nem vágsz pofon és húzol el a picsába. -vágott vissza.
-Igaz. – elléptem tőle – De most már tényleg megyek. - elindultam befelé. 

Reméltem, hogy apámék nem látták az előző kis jelenetet. Nem tudják, hogy meleg vagyok, még nem mondtam el nekik. És egyelőre nem is tervezem, elég nekik a külsőmet és a tanulmányi eredményemet feldolgozni. Egyedül a húgom, Harper tudta, bár neki sem mondtam el. Rájött. Nem tanúsított ennek különösebben nagyobb figyelmet, igazából nem érdekeli, hogy kivel vagyok.
De ha megtudná, hogy Luke most nagyon hajt rám, biztosan kiakadna. Szerencsém, hogy most egy hónapig az államokban van tanulmányi úton.
Beléptem a házba, láttam, hogy apám a nappaliban van. Meccset néz, biztos vagyok benne, hogy az ablak közelében sem járt.
Anya a konyhában mosogatott, onnan még ha akart volna se tudott volna az utcára kinézni. Megnyugodtam.
-Sziasztok! -köszöntem nekik.
-Szia Mike. -köszönt vissza kedvesen anya, szerintem apa meg sem hallotta, hogy megjöttem. Szerintem a meccsen kívül mást nem hall.
-Milyen napod volt? -fordult felém anya, közben a kezét törölte.
-Ohh ne is beszéljünk róla. Szörnyű. Mint mindig. -nevettem el magam.
Anya is mosolygott, majd furcsa arcot vágott és engem kezdett el figyelni. Inkább a fejemet.
-Kicsim nagyon vörös vagy. Nem vagy lázas? -lépett közelebb, a keze pedig már a homlokomon volt. Remek. Köszi Luke. Ez kezd nagyon vicces lenni.
-Mi? Nem, dehogy. -nem tudtam mit kitalálni -Fúj kint a szél, biztos azért vagyok kipirosodva. -oké életem legszarabb magyarázata hagyta el most a számat, jobb lett volna, ha meg sem szólalok.  Anya felhúzta a szemöldökét, de végül rám hagyta.

:))