Lost Souls

~2~

🔹 Kiss Amélia 🔹

Elvesztem csodásan fénylő szemeiben, így beletelt pár másodpercbe, hogy feleszméljek.
- Kiss Amélia. – mondom, mire rám mosolyog.
- Gyönyörű neved van. – bókol. – Nem iszunk egy kávét? Vagy valamit?
- Miből gondolod, hogy lehet itt kávézni, vagy akármit is inni nektek? – hökkenek meg.
- Nekem lehet nem, de úgy gondolom, hogy neked igen, így engem is be tudsz vinni, és tudunk inni egy kávét. – morfondírozik. Elnevetem magam.
- Ambiciózus férfi vagy ugye? – kérdem tőle. -
- Vagy csak szimplán tudom, mit akarok. – mondja, majd fülemhez hajol, hogy bele suttoghasson. – Főleg, amikor ilyen kívánni való nővel beszélgetek.
- Csak ezt a kívánni való nőt nem fogod megkapni. – suttogok vissza, és csak remélem, hogy nem lettem paradicsompiros ettől a mondattól. – Na, gyere. Megkönyörülök rajtad, és adok neked egy kávét. Nehogy elaludj, miközben egy nőt fűzöl majd.
- Nem hinném, hogy csak ezért iszol velem kávét. – mondja, majd követni kezd. Végig sétálunk a mögöttünk lévő folyosón, majd beirányítom az ideiglenesen felállított irodámba, amelyben egy fehér bőrkanapé foglal helyet, kettő fotel és egy kisebb dohányzóasztal társaságában, míg a szoba másik felében egy asztal van, rajta a laptopommal, és pár papírral, hiszen ma már lehetetlen lett volna ingáznom, így átpakoltam pár szükséges holmit ide. A sarokban megbújt egy kisebb asztalka is, amelyen pusztán egy kávéfőző volt, és a kávéfőzéshez szükséges dolgok. Nem méltatom egy röpke tekintetre sem, csak odasétálok a szerkezethez, és neki állok kitisztítani, hogy újabb adag kávét főzhessek mindkettőnknek. Nekem is szükségem van, hogy túléljem a maradék időt, ami itt kell töltenem, és az időt, amit vele. Látszik rajta, hogy nagy nőcsábász, és általában megszerzi azt, amit vagy jelen esetben, akit ő szeretne. De én nem szeretnék egy lenni a sok közül. Sokkal inkább lennék egyedül.
- Ugye, tudsz erős kávét főzni? – kérdi, majd kezét végig simítja derekamon, aminek hatására a testem libabőrös lesz. Behunyom szemeim, majd mély levegőt veszek. Nem engedhetem magam, még ha gyönyörű szemei is vannak, és azok a telt ajkak istenem, de megcsókolnám. Nem lehet. Ki kell vernem ezt a fejemből, én nem ilyen vagyok.
- Apukám patkányméregnek hívja. Ennél erősebbet, nem sok helyen találsz. – mondom, majd megfordulok, és szemben találom magam vele. Megnyalom ajkaim, amit ő figyelemmel kísér.
- Mennyire gyors ez a kávéfőző? – kérdi, és még közelebb araszol hozzám, így testünk teljesen összeér.
- Pár perc, míg lefőzi a kávét, de elég gyors. – suttogom, miközben elmerülök csodás szemeiben. Óvatosan nyúlok fel arcához, hogy bal kezemmel végig simítsak puha arcán. Kezem megáll a nyakhajlatánál, tekintetünk összefonódik, ő pedig mohón csap le ajkaimra. Nyelvével egy kiskaput keres ajkaimon, amely szabad bejutást jelent az én nyelvemhez, amikor ezt engedem neki, nyelveink vad táncot lejtenek egymással, miközben mi egyre közelebb, és közelebb akarjuk érezni a másikat. Kezeit lecsúsztatja a fenekemre, majd egy kicsit megemeli, én pedig elrugaszkodom a földről, és a kezei között kötök ki. Magabiztosan tart, ahogy meg indul az íróasztalom felé. Hallom, ahogy papírok repkednek körülöttem, és pár érinti is a lábam, miközben a földre kerül. Krisztián lerak az asztalra, de csókcsatánk nem szakítja meg egyszer sem. Tompán érzékelem, hogy a kávéfőző jelez, miszerint kész a kávénk, de mi ezzel nem foglalkozunk. Benyúlok a pólója alá, amit leveszek róla, ezzel megszakítom ajkaink táncát, pár másodpercre. Ő is megtenné ugyanezt, de egy aranyszínű body van rajtam, így nem tud olyan könnyedén kibújtatni belőle. Ki gombolja nadrágom, amit lejjebb tol, ezzel szabaddá téve a bodym kapcsait. Könnyedén húzza át fejemen, majd lerúgom cipőm. Kezeivel melleim masszírozza, majd szám csókolásáról áttér az arcomra, a nyakamra, és a mellkasomig meg sem áll. Ott a melleim veszi kezelésbe, én pedig kigombolom nadrágját, amit lecsúsztatok róla. Kezével megemeli fenekem, majd kibújtat a nadrágomból. Ujjaival kezelésbe veszi nemi szervem, míg ajkai ismét rátalálnak a melleimre. Nyögések hagyják el szám, amelyek ő mosollyal nyugtáz. Kezeim közé veszem férfiasságát, amelyet simogatni kezdek. Elenged egy morgást. Hirtelen ötlettől vezérelve kitépem magam a kezei közül, leugrom az asztalról, majd számmal is kezelésbe veszem ott lent. Kezével hajamba túr, de a tempót rám hagyja. Kéjes sóhajok hagyják el száját. Egyszer csak felemel, majd háttal fordít magának, és belém hatol. A szobát betöltik a sóhajok, és nyögések, amelyek ajkaink közül törnek felszínre. Krisztián minden egyes lökésénél közelebb repít az orgazmushoz, amely hirtelen tör rám, így testem beleremeg, és ettől a remegéstől ő is elélvez. Még egyszer megcsókol, mielőtt kicsúszanna belőlem.
- Megisszuk a kávét? – kérdi, én pedig bólintok. Még mindig kába vagyok az előbb történtektől, és nem értem mit tettem. Én nem vagyok ilyen. – Addig is beszélgethetnénk.
- Nem rossz ötlet. – mondom, majd felhúzom ruháim, és két bögrébe töltök a már kihűlt nedűből, és a kávéfőzőt is kikapcsolom, mielőtt lángra lobbantanám a helyiséget. Intek a kezemmel a kanapé felé. – Üljünk le.
- Rendben. – mondja, majd elindul arra. Készítek egy kis tálcára kanalt, cukrot, tejport, tejszínt is, mert nem tudom, hogy szereti. Lerakom az asztalra, majd helyet foglalok vele szemben. Kínosnak érzem ezt a beállt csendet.
- Itt dolgozol? – szakítja meg a csendet.
- Nem egészen. Az enyém a cég, amely megszervezte ezt a koncertet, de többféle programot is szoktunk szervezni. – mondom.
- Miért érzem azt, hogy munkamániás vagy? – kérdi, miközben ajkait féloldalas mosolyra húzza.
- Nem vagyok az, de senkim nincs. Így valamit muszáj csinálnom, hogy ne unatkozzak. – mondom, és miközben én már a kávém kortyolgatom, figyelni kezdem. Két cukrot rak bele, és egy nagyon kevés tejszínt. Az enyém az övéhez képest fekete. – És te mit csinálsz?
- Nem tudod? – kérdi megdöbbent arccal.
- Kéne tudnom? – kérdezek vissza.
- Ő, nem tudom. De örülök neki, hogy nem tudod. – szól, majd ő is belekortyol kávéjába.
- Szóval? – nézek rá.
- Focizok. – mondja, én pedig bólintok.
- Ezért nem ismerlek. Nem szoktam focit nézni. – meredek magam elé. – Nem tudom, mi érdekes van benne.
- Voltál kint valaha meccsen? Vagy tévében néztél bármilyen focimérkőzést? – érdeklődik.
- Egyszer, de 10 perc után unatkoztam, így inkább elkapcsoltam. – vonok vállat, ő pedig jóízűen felnevet.
- De mi volt benne unalmas?
- Nem tudom. Semmi nem történt. - Gondolkodom el. Legurítom torkomon a maradék kávét, és Krisztián is így tesz.
- Azt hiszem, jobb, ha megyek. – áll fel.
- Nekem is mennem kéne. – mondom. – Szerintem lassan végeznek a srácok is.
- Nekem pedig megkéne találnom a barátaimat. – mondja, majd egyszer csak megszólal a telefonja a zsebében. – Mégsem kell. Ők előbb megtaláltak engem.
Csendben indulunk vissza arra a helyre, ahonnan jöttünk. Amikor odaérünk, Krisztián rám néz, oda hajol, majd arcamra puszit lehel.
- Remélem, találkozunk még, Amélia. – mondja, majd magamra hagy háborgó gondolataimmal.