Lost Souls

~6~

Amint rájövök, hogy mit mondtam szám elé kapom a kezem. Ez nem történhetett meg. De ahogy látom Krisztiánt elsápadni, rájövök, hogy meg is megtettem. Azt, amit sosem akartam. Én csak szerettem volna egyedül felnevelni, és boldog lenni, most mégis félek, hiszen mi van ha nem akarja? Mi történik, ha pedig mégis, és elveszi majd tőlem? Nem azt nem engedem. Legalább fél órán keresztül nézünk farkasszemet. Többször kinyitja majd becsukja száját, amire megszólal.
- Én sajnálom. Nem tudom mit mondhatnék. Én erre nem állok készen. - mondja, majd felkel, sebtében összeszedi a cuccait, és elhagyja a szobát. Földre rogyok, nem akartam az ő szájából hallani ezt. Hangtalanul hullnak könnyeim, de amikor eljut a tudatomig, hogy ő nem szeretné ezt a gyereket, és ezek szerint az életében sem szeretne benne lenni, elemi erővel tör rám a zokogás, most már hangosan teszem. Nem érdekel ki hallja, és ki nem. Csak ki akarom adni magamból, az elmúlt félév fájdalmait. Olyan dolgok történtek velem, amik addig soha. Nem tudom mennyi ideje sírok, amikor Lotti térdel mellém, majd ölelésébe von.
- Mi a baj? Mi történt? Tegnap még olyan jól elvoltatok. - mondja, és amikor meghallom, hogy tegnap együtt voltunk, még jobban neki állok sírni. Semmit nem szerettem volna, csak beszélgetni vele. Egy kis időt együtt tölteni, és jobban megismerni Őt. De nem fogom. Mostmár valószínűleg soha. A kisfiát vagy lányát sem fogom ráerőszakolni, ha nem akarja látni, akkor nem fogja. Ő ilyen, és nekem ezt kell elfogadnom. Nem is értem, hogy történhetett meg, hogy egy szex és egy 10 perces kávé ideje alatt beleszerettem. Ilyen még a filmekben sem történik.
- Elmondtam neki. - suttogom, hogy csak barátnőm hallja. Zokogásom elhal szépen lassan, és helyét az a maró fájdalom veszi át, amely hangot nem ad ki, de meghasad az ember szíve miatta.
- De mit? - kérdez rá.
- Hát a babát. - mondom.
- Úristen, szívem, jól vagy? - kérdi, majd fejbe csapja magát. - Hagyjuk. Hülye vagyok, ilyet kérdezni, amikor a földön talállak, miközben sírsz.
- Én nem tudom, mi ütött belém. Tudod, hogy soha nem akartam neki elmondani, hogy mi történt akkor. - állok fel.
- Tudom. Tudom. - mondja, majd még egyszer megölel. Hirtelen felindulásból elkezdem a cuccaim a bőröndömbe dobálni, el kell mennem innen. Nem tudok még egyszer ránézni Krisztiánra. Nem akarom látni a szemében azt a megvetést, amiért egyedül akarok gyereket nevelni, ráadásul az övét, miközben nem is ismerjük egymást, ő nem is akarja látni és nem is voltunk együtt, pusztán egyetlen egyszer, akkor is csak egy röpke együttlét volt. Ránézek az asztalra, amelyben ott pompázik egy gyönyörű fehér rózsa. Én is az lettem, egy rózsa, akit leszakítottak. El fogok hervadni szépen lassan, mint az a virág, amely a házban van az asztal közepén. Tündöklő, ahogy beragyogja a lakást, és csodálod, ahogy élettel tölti meg az illata a nappalit, a konyhát, a szobát, és minden, ahová elér csodás illata. Te pedig, ahogy ülsz az asztalnál és nézed azt a virágot, észre sem veszed, hogy haldoklik, minden egyes nap, egy kicsit jobban, és eljön majd az a nap, amikor meghal az a virág. De te mégis megmented azt a rózsát, mert vizet cserélsz a vázában. Én is ilyenné lettem, egy folyamatosan hervadó apró virág, amely most gyermeke érkezését várja, hogy újjá éledjen attól az apró teremtéstől, akinek ő adhatott életet, és aki az ő véréből van. Szemeim leveszem az asztalról, majd a kozmetikai dolgaim is beledobok a táskámba, amiket az apró fürdőzők szedek össze.
- Mit csinálsz? Miért akarsz már most elmenni? - bámul Lotti.
- Nem bírok itt maradni. Nem akarok vele össze futni a folyosón, vagy az ebédlőbe, vagy a teraszon, vagy lent a fűben, vagy nem tudom hol. Szeretnék hazamenni, ahol messze leszek tőle, ahol nem fog minden rá emlékeztetni a szobában. - hadarom el, majd becsukom táskám, és magamhoz veszem a kézi táskám is. Leakasztom a ruhám fogasát az ajtóról, és elindulok az autómhoz. Ahogy odaérek az ajtóhoz, Lotti fogja meg a karom, és állít meg.
- Legalább hadd segítsek. - mondja, majd átveszi a ruhám és a bőröndöm fogóját is, így ő húzza maga után a dolgaim nagy részét, míg én a kézi táskámmal sétálok a lift felé.
- Nem akartál amúgy átöltözni? Mármint pizsiben vagy. - mutat rám, én pedig végig nézek magamon. Igaza van, lábamon flip- flop, míg testem többi részét, pöttyös pizsamám takarja.
- Nem érdekel. Úgyis csak hazamegyek. - vonok vállat, majd amikor jelez a lift, beszállok. Lotti is követ, és már majdnem bezáródik, amikor Dominik kiabál nekünk.
- Állítsátok meg. Én is le akarok menni. - mondja, én pedig oda teszem az ajtóba a lábam. - Köszönöm.
- Szívesen. - mosolygok rá. Hárman indulunk meg a hall féle, ahonnan én kijutok a szabadba, majd haza. A hallban elbúcsúzok Domitól, de a lelkemre kötötte, hogy muszáj össze futnunk meg egyszer, mielőtt visszamegy Varsóba. Ketten indulunk tovább a parkoló felé.
- Biztos hazamész? - kérdi barátnőm, eddig csöndben jött mellettem.
- Ne kezd kérlek. Csak szeretnék egyedül lenni. - sóhajtok fel, majd keresni kezdtem a kulcsom, amely fekete X6-os BMW-m nyitja. Amikor megtalálom felnyitom a csomagtartót, ahová Lotti berakja a holmim.
- Vigyázz magadra. - ölel még két órán belül negyedszerre.
- Te is. - ölelem vissza. - Puszilom Ádámot.
- Átadom. - mosolyodik el, amikor elenged. Beszállok az autóba, majd szépen lassan hazafelé veszem az irányt.