Lost Souls

~19~

🔹 Kiss Amélia 🔹

Már egy hónapja kapok mindennap virágot Krisztiántól. Tudom, hogy tőle van. Újabb ultrahangos vizsgálatra kell mennem. És a fél lakást fel kell túrnom, mert nincs meg a telefonom.

- Mit keresel? - kérdi Ádám, aki megint nálunk van. Az egy hónap alatt folyamatosan sms-eztünk, és igen jó barátom lett.

- A kurva telefonom. Nincs meg. - morgom az orrom alatt.

- Ja. Itt van. - mondja, majd felemeli a kanapé egyik párnáját, ami alatt ott díszeleg a telefonom.

- Esküszöm, hogy legalább 3x megnéztem már ott. - motyogom, miközben a zsebembe csúsztatom a készüléket. - Te figyelj már. Kérdezhetek valamit?

- Persze. - fordul felém teljesen.
- Ő is itthon van már? - kérdezek rá félve. Ezalatt az egy hónap alatt egész jól sikerült kizárni az életemből. De mióta Ádám is itthon van a közelgő meccsek miatt, nagyon nehéz.

Folyamatosan rajta kattog az agyam. És a levélre gondolok, amit még most sem nyitottam ki. Bontatlanul hever a fiókom alján.

- Igen. - mondja ő is félve, hiszen nem tudja, hogy most épp milyen reakciót fog kiváltani belőlem. Az elmúlt hónapban, több féle is volt. Néha sírtam ha eszembe jutott, és néha nevetnem kellett magamon, amiért megbíztam benne.

- Én, köszönöm. De most mennem kell, mert el fogok késni lassan. - mondom, majd felmarkolom a nappaliban lévő dohányzóasztalról a kocsi kulcsom, és Ádám arcára puszit adok.

- Vigyázz magatokra. - kiált még utánam, de én már rég a kocsimnál vagyok. Amikor beülök nem figyelek semerre, mégis ismerős környékre jutok először. Amikor megpillantom az ominózus házat, és az előtte parkoló ismerős kocsit, elhatározásra jutok. Megállítom a kocsit, majd kiszállok, és az ajtó felé veszem az irányt, miközben csak reménykedem abban, hogy nem fogom később megbánni. Ujjam a csengőre téved, majd megnyomom azt. Egy kis idő múlva pakolászást hallok, így megnyugszom, hogy valaki van itthon. Aztán megpillantom Krisztián kómás fejét.

- Szia. - élénkül fel egyből, ahogy meglát.

- Szia. Én nem is tudom mit keresek igazán itt. Csak orvoshoz megyek, és Ádámtól tudom, hogy itthon vagy, és úgy gondoltam, ha szeretnél elkísérhetsz. - mondom ki hangosan, majd várok a válaszára.

- Egy percet kérek, hogy felöltözhessek. Gyere addig be. - tárja ki előttem az ajtót, én pedig belépek.

- Csak siess kérlek, mert már így is késésben vagyok egy kicsit. - mondom neki, ő pedig bólint, és el is kezd futni az emelet felé. Csak pár perc telik el, de már egy teljesen felöltözött Krisztián sétál vissza.

- Mehetünk? - kérdezek rá mosolyogva.

- Felőlem igen. - mondja, én pedig nehezen fordulok meg. Így másfél hónappal a baba előtt elég nehézkesen mozgok már. - Ne vezessek?

- Nem kell. Még bírom. - mosolyodom el gesztusán, majd beülök a kormány mögé.

- És mi újság? - kérdi Krisztián, miközben becsatolja magát.

- Nem sok. Egyre jobban szenvedek. És veled? Milyen az új hely? - kérdezek vissza, de szemem nem veszem le az útról. Nem tudok ránézni, még nem. Félek, hogy minden eltemetett érzelmem a felszínre jön majd.
- Nagyon tetszik, csak hát a sok egyedüllét. - sóhajtja.

- De hát biztosan vannak ott barátaid. Vagy csapattársak, akikkel együtt tudsz lenni.

- Vannak, de az nem ugyanolyan. - mondja, majd kezét kezemre simítja. Tudom mire gondol, hogy én nem vagyok ott vele. Hiába volt egy hónap, ettől függetlenül az ő érzései nem változtak. Voltak egyáltalán érzései irántam? Hiszen ott volt az a nő a házában, és ki tudja mit csináltak.

- Kérdezhetek valamit? - kérdezem, miközben bepakolok egy üres helyre a kórház előtt.
- Persze.

- Ki volt az a nő? Ott a lakásban, amikor átmentem annak idején? - nézek rá, miközben kék szemei hatalmasra tágulnak.

- Elolvastad? A levelet, amit küldtem? - kérdi, én pedig megrázom a fejem.

- A fiókomban van. De bontatlan. - suttogom.

- Olvasd el. Abban mindenre ott a válasz. Sajnálom. Mindent. Azt, hogy nem mentem el, miközben megígértem. Azt, ahogy bántam veled. Amiket mondtam. Mindent. Csak bocsáss meg nekem kérlek. Nem tudok nélküled létezni. És már ez az egy hónap is kínszenvedés volt. Én beléd szerettem, akkor ott, a leges legelső találkozásnál. Miattad iszom a kávét feketén. Én szeretlek. - mondja ki, én pedig hirtelen elsápadok. Hogy mit mondott? Szeret? De hát ez lehetetlen. Engem nagyon nagyon nehéz szeretni. Ránézek a kezére a kezemen, majd felnézek szemeibe. Látom, hogy az igazat mondja, és így még rosszabb. Akaratlanul törik fel minden, ami az elmúlt egy hónapban nyomta a szívem, így sírva fakadok. Ezek a kurva hormonok már kikészítenek.

- Hé, ne sírj kérlek. Nem akartam semmi rosszat mondani. - mondja, miközben megölel.

- Nem. Te nem mondtál semmi rosszat, csak a hormonok. Már nehéz őket elviselni. Én is szeretlek. De tudnom kell, hogy ez nem csak pár hónap, vagy amíg megszületik a baba. - mondom, majd letörlöm a könnyeket arcomról.

- Nem addig, sokkal de sokkal tovább. - mondja, én pedig amikor ismét felnézek ár arcára, túl közel találom. Ő pedig kapva kap az alkalmon, hogy meg csókoljon.

- Menjünk, és nézzük meg, hogy rendben van- e a mi kis csöppségünk. - mondja, én pedig bólintok.