Lost Souls

~21~

- Ígérd meg, hogy nem mész el. - nézek bele Krisztián szemeibe, miközben már az ágyban fekszünk.
- Semmilyen formában nem áll már szándékomban. De holnap be szeretnélek mutatni Nikinek. - mosolyog rám.
- Biztosan? - kérdem, ő pedig bólint. - Aztán majd a családomnak is.

- És ha nem tetszek majd nekik? Vagy azt hiszik, hogy csak a pénzedért vagy a hírnevedért vagy a nem tudom miért vagyok veled? - kérdezem.

- Nem fogják ezt hinni. Lehet, hogy én hülye leszek majd, amiért nem ismertelek rendesen, mégis teherbe ejtettelek, de nem érdekel. Beléd szerettem, és ezen ők sem tudnak változtatni. - mondja, én pedig megcsókolom. Édes pillanataink a hasamban keletkező fájdalom szakítja félbe, miközben felkiáltok.

- Mi a baj? - aggodalmaskodik Krisztián egyből.
- A kislányod úgy gondolja, hogy ilyenkor is neki állhat rugdosni. - mosolyodom el, majd kezeim a hasamra simítom. Így tesz Krisztián is, a pici pedig egyből megnyugodik.
- Szerintem tudja, hogy te vagy az apukája. - nézek bele örömtől csillogó szemeibe.
- Miből gondolod? - néz rám értetlenül.
- Mert egyből megnyugodott. - mosolyodom el.
- Rád férne egy kis pihenés. - von ölelésébe.

- Nagyon fáradt vagyok már. - motyogom, miközben szemhéjaim egyre nehezebbnek érzem.

- Holnap úgyis szeretnélek elvinni valahova. - mondja, nekem pedig egyből kimegy az álmosság a szememből.

- Tényleg? És hova? Mármint a tesód leszámítva.

- Az sajnos titok. Majd holnap meglátod. - mosolyodik el sejtelmesen.

- De mond el mi az. - áll sírásra a szám.

- Majd holnap meglátod. - mondja, majd puszit lehel a homlokomra. - Most pedig aludj.

- Igenis főnök. - mosolyodom el, majd amint behunyom a szemeim el is alszom.

Amikor felébredek Krisztián már nincs mellettem. Megnézem hátha hagyott valami cetlit, de sehol semmi. Szemeim dörgölve sétálok ki a konyhába, hogy ihassak egy meleg teát. Amikor kinyitom a szobám ajtaját finom illatok csapják meg az orrom. Amint a konyhába érek Krisztián hátát látom meg, amint éppen a pultnál tevékenykedik.

- Te meg mit csinálsz? - ölelem meg hátulról.

Reggelit nektek. Azért mert férfi vagyok, még nem vagyok annyira elveszve a konyhában. tudok ezt- azt. - rántja meg a vállát, én pedig kikukucskálok mellette, majd észre veszem a tojásrántottát, amit pont tök.életesre sütött, és pont úgy, ahogy én szeretem.

- Nahát. Ez igazán jól néz ki. - mosolyodom el. - Megterítsek?

- Nem kell. Azt már megcsináltam. - fogja kezeim kezei közé. - Már majdnem minden kész. Te csak ülj le, és hagyd, hogy kényeztesselek egy kicsit.

- Rendben. - mondom, majd leülök a megterített asztalhoz.

- És voilá. - teszi le a serpenyőt az asztal közepére, amiben finoman gőzölög még a rántotta. - Találtam még zöldséget is hozzá, úgyhogy gondoltam összevágom apróra.

- Azt nagyon jól tetted. - mosolyodom el. - Köszönöm szépen.

- Ne most köszönd. Mert még nem is ettél belőle. Lehet, hogy annyira szar, hogy a kukában köt ki, és majd rendelnünk kell. - nevet fel, én pedig vele nevetek.

- Ez nagyon finom. - mondom teli szájjal már.

- Annak nagyon örülök. - mondja ő is. Nem beszélgetünk többet reggeli közben. Miután befejezzük, berakjuk a mosatlant a mosogatógépbe.
- Na és mi érdekel jobban? - ölel át hátulról Krisztián, miközben én már a szobámban gondolkozom azon, hogy mit húzzak. - Meglepi vagy Niki?

- Megsértődsz, ha a meglepit mondom? - kérdezek vissza, miközben mellkasához simulok.
- Valamiért nem lepődöm meg. - nyom puszit a nyakhajlatomba, majd elnyúl mellettem a szekrényem felé, és előhúz egy pöttyös inget, meg egy sötétkék farmert. - Ezt húzd.

- Rendben. - mondom, majd besétálok a fürdőbe, ahol egy tusolás után, magamra kapkodom a ruhákat.

- Mehetsz, ha szeretnél. - mondom, ő pedig kisétál a nappaliba, majd egy táskával tér vissza. - Hozattam a tesómmal cuccot magamnak.

- Azt jól tetted. Férfi ruhával nem tudok szolgálni. - mosolyodom el. Ő is gyorsan elkészül.
- Akkor indulhat a kaland. - ragadja meg kezem, majd még magunkra kapjuk a kabátunk, és elhagyjuk a házat.

- És hova megyünk? - kérdem, de ő csak a fejét rázza.

- Majd megtudod. - mondja, majd kinyitja nekem a saját kocsim ajtaját. Nem sokat autózunk, de amikor meglátom a Füvészkert feliratot felnevetek.

- Most Pál utcai fiúkat játszunk majd? - nézek rá nevetve.

- Annál sokkal jobb. - mondja, majd megáll a parkolóban. - Viszont rossz hírem van. Bekötöm a szemed.

- Hogy mit csinálsz? - nézek rá ijedten.

- Jól hallottad. - mondja, majd kiszáll az autóból, és miután átsétál a másik oldalra nekem is kinyitja az ajtót, majd a hátsó ülésről előveszi az egyik sálam.

- Megbízol bennem? - kérdi, én pedig gondolkodás nélkül bólintok. Ő is bólint, majd a hátam mögé áll, és beköti a szemem. - Karolj belém, úgy könnyebb közlekedni.

- Rendben. - mondom, majd kezem kezébe akasztom. Nagyon nehezen irányt, én mégis vakon tudom követni. Nem érdekel hova visz. Miután a lábam már sajog a sok sétától, megállunk.

- Hol vagyunk? - kérdem.

- Várj egy kicsit. - engedi el kezem, majd egy kis szöszmötölést hallok magam körül.

- Krisztián? - kérdezem kicsit félve.

- Rendben, leveheted. - mondja, én pedig csak ámulok- bámulok. A Füvészkert egy eldugottabb zugában vagyok, és minden teli van virágokkal meg gyertyákkal.

- Nahát ez gyönyörű. - suttogom, majd szám elé kapom a kezem, miközben észreveszem, hogy Krisztián előttem térdel.

- Tudom, hogy nem kéne sietnünk, és tudom, hogy gyors ez így egy kicsit. De ezt már az első randink után megvettem, és úgy érzem, most jött el az ideje. Szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. De sajnos, ez pár hónap múlva kicsit átfog rendeződni. És előre bocsánatot kérek, amiért csak második lehetsz a fontossági sorrenden. Ettől függetlenül ugyanúgy foglak szeretni, mint most, de lesz egy csöppség, akit nálad is jobban fogok szeretni. De mindennél jobban szeretném az anyukáját magam mellett tudni. Szóval, mit mondasz? Társak egy életre? Hozzám jössz? - kérdi, nekem pedig csillognak a könnyek a szememben.

- Igen. - suttogom, majd kezei közé vetem magam, és csak sírok.