Lost Souls

~5~

Hasogat a fejem, amikor felébredek. Szerencsére a saját szobámban kelek, így nem ismeretlenek a citromsárgára mázolt falak, és a fűzöld bútorok. Ám amilyen hirtelen ébredtem, olyan hirtelen csukom is be szemeim, amikor rájövök, hogy valaki a derekam öleli. Ki lehet ez? És miért fekszik mellettem? Félve fordulok meg, hogy megnézhessem ki az. Felsikoltok, amikor meglátom az arcot, amely egész éjjel mellettem feküdhetett. Kivágodok az ágyból, majd mellé állok, és onnan nézem.
- Ne sikíts. - takarja be fejét.
- Mit keresel te itt? - kérdezek rá.
- Rosszul lettél, és felkísértelek. Aztán azt mondtad, hogy nem akarsz egyedül maradni. - mondja, és nem tudom eldönteni, hogy vajon igazat mond- e vagy sem. - Miért nézel így?
- Hogyan? Nem nézek sehogy. - próbálom menteni a menthetetlent.
- De igen. Ilyen félig póker arc, félig szuggeráló. Ijesztő ez az arc. - nevet fel, és ráncok keletkeznek kék szeme sarkában.
- Miért ijesztő? Ez csak egy arc. Nincs benne semmi különös. - kezdek hisztérikusan nevetni. Nem tetszik, hogy ennyi időt kell vele töltenem. Sokkal jobban örülnék, ha nem lenne itt.
- Te, Krisztián. Neked amúgy nincs jobb dolgod, mint feküdni az én szobámban, az én ágyamban? - nézek rá kérdőn.
- Biztos lenne. De jobb veled. - mosolyog rám, majd megfogja kezem.
- Nem is ismersz. - sóhajtok, majd leülök az ágy szélére, mert lábaim sajogni kezdenek.
- De szeretnélek megismerni. - mondja, majd felkapja a telefont az éjjeliszekrényről, és megnézi az időt. A képernyővédőn hárman vagyunk jelen. Lotti éppen eszik, Maja éppen balettozni próbál, én pedig rúdtáncolni.
- Azta, tetszik ez a kép. Nagyon jó lett. - mondja, majd rám vezeti tekintetét.
- Köszönöm. - pirulok el, majd elfordítom fejem az ablak felé. Zavar pillantása.
- Eljönnél velem vacsorázni? - hallom meg hangját.
- Nem. - érkezik rövid válaszom.
- Akkor egy mozi?
- Utálom a mozit. Sok hülye ember. Az egyik telefonál, a másik csámcsog.
- Egy kávé valami csendes helyen? Emberektől távol.
- Azt sem szeretném. - mondom.
- Akkor mit szeretnél? - teszi fel a sokadik kérdést.
- Ha elmennél. - sóhajtok, majd az ablakhoz sétálok, hogy csodálhassam a tájat.
- Szóval így akarod ezt játszani? Azt hittem előtte randi vagy valami. Igaz a múltkor is későbbre maradt az a kávé.  - néz rám vágytól fűtött szemekkel, majd leveszi a takarót testéről, így meglátom, hogy csak egy alsónadrág van rajta.
- Nem erről beszélek. Szeretném, ha felöltözve elhagynád a szobám. - vezetem tekintetem végig kidolgozott testén.
- De miért? - kérdi, de nem foglalkozom vele. Hallom, ahogy felkel , majd öltözni kezd, végül a lábak dobogását is, de ahelyett, hogy az ajtó felé közelednének, magamhoz hallom egyre közelebb. Egyszer csak elkapja kezem, majd maga felé fordít.
- Miért akarod, hogy elmenjek? - néz rám nagy szemekkel.
- Én.. Én csak.. - próbálok gondolataimból egy épkézláb mondatot össze hozni, de minden ilyen próbálkozásom kudarcba fullad. Belenézek kék szemeibe, amelyek ugyanolyan kékek, mint az óceán, és legalább annyira mélyek is. Akarva akaratlanul is visszagondolok arra az estére, amelyet vele töltöttem, még ha nem is volt tartalmas. Ám akkor ott bennem valami megváltozott, és visszavonhatatlan. Azóta hitegetem magam, hogy egyszer ez a gyönyörű férfi, akinek van humora, talán viszont fog szeretni. Még akkor is, ha én magam sem értem azt, amit érzek. Hiszen, ilyen nem történhet meg.  Nem hiszek a szerelem első látásra dologban. Klisés szarság, amibe a szingli nőket kergetik, hogy reménnyel táplálják őket, mondván vannak még kint férfiak, akiknek ők kellenek. Miközben egy sem, pedig 7 milliárd ember él a földön, és egy olyan nőnek, mint én vagyok, ebből a nagy számból egy sem akad számára. Csak nézem őt, miközben gondolataim cikáznak a fejemben. Felemelem kezem, majd végig simítom arcának élén.
- Sajnálom. - suttogom, majd elveszem kezem, tétova mozdulattal hátrébb lépek. Pechemre követi példám, így megint ugyanolyan közel vagyunk egymáshoz.
- De mit? - kérdi, miközben hajam fülem mögé tűri.
- Mindent. - nézek fel rá.
- Én semmit nem sajnálok. - szól, majd letöröl egy könnycseppet. Észre sem veszem, hogy folyni kezdtek. - Ne sírj, kérlek.
- Nem akarok, csak néha kijön. - nézek rá, majd könnyeim teljes utat törnek maguknak. Ő magához ölel, és egyik kezével hátam kezdi simogatni.
- Nem érdekel mi történt, nem érdekel semmi. Szeretnélek megismerni, szeretnélek boldognak látni, még az sem érdekel,hogy kitől vagy terhes. - mondja, én pedig még jobban sírok.
- Honnan tudod, hogy terhes vagyok? - kérdezem két szipogás között.
- Láttam a magzatvédő vitamint az asztalon. Felismertem. - mondja, majd másik kezével is átkarol.
- Tényleg nem akarod tudni, hogy kié? - kérdezem.
- Nem számít. Én itt leszek. - ad puszit hajamba.
- Pedig tőled van, Krisztián. Apa leszel. - csúszik ki számon.