Egy nap, majd talán...

2. rész

Nem sokkal később már szálltam le a buszról, és megindultam Louis felé. A földön ült, fekete farmerban és egy egyszerű, V kivágású pólóban. Egyik lába kinyújtva, a másik pedig felhúzva a hasához, rajta pihentetve fél karját. Feje a falnak döntve hátrahanyatlott, szemei csukva, haja tiszta izzadt volt. Lassan, nehezen lélegzett. Elé térdeltem és kisimítottam néhány tincset a szeme elől. Az érintésemre összerezzent és lassan kinyitotta szemeit. Tekintete az enyémbe fúródott, mire gyorsan elkaptam a kezem az arcától.

- Gyere - álltam fel, s felé nyújtottam a kezem, amit azonnal megragadott, de nem mozdult.
- Ha felállok, szinte biztosan lehánylak, amit nagyon nem szeretnék, mert igazán lélegzetelállítóan jól nézel ki - szavai megint csak megdöbbentettek, de inkább nem szóltam semmit, hiszen teljesen részeg volt.
- Akkor mi lesz, itt alszunk? - néztem rá érdeklődve, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Fogalmad sincsen, mennyire tetszik ez az ötlet – szótlanul forgattam a szemem, mire csak biccentett felém. - Ne forgasd a szemed, Jenny, még úgy marad.
- Gyere - ismételtem és felhúztam a földről. Fél karral átölelte a derekamat, a másikkal továbbra is az enyémet szorongatta.
- Oksi - nyelt egyet, és láttam az arcán, hogy tényleg nagyon igyekszik nem lehányni. Ez igazán kedves gesztus volt tőle. - Kocsival jöttem.
- Mi van? Mi a fenéért? - értetlenkedtem, és mikor elárulta, hol parkol, abba az irányba indultam.
- Nem így terveztem ezt az estét - sóhajtott hatalmasat, szemeit az utcára szegezte, a világért se nézett volna felém.
- Mesélj.
- Merry felhívott, hogy ide kell jönnie, találkozni valami arcokkal és, hogy kísérjem el - kezdett bele, de én már ezen a ponton teljesen kiborultam.
- Hogy mi van?! Meredith itt van? - fordítottam vissza a fejem a szórakozó hely felé, de Louis csak ment tovább.
- Ja. De nem tudom hol - rázta a fejet, ami kissé ellentmondásos volt, de inkább nem álltam le vitázni.
- Miért nem? - kérdeztem, mivel igazán kíváncsi voltam miért is én cipelem haza más lány ittas pasiját.
- Szakítottunk - mondta, mikor már a kocsiban ülve, aminek következtében nekem hirtelen nagyon, de nagyon szaporán kezdett verni a szívem.
- Miért? - nyögtem ki nagy nehezen, de nem válaszolt, fejét a támlának támasztva, csukott szemmel szuszogott.
- Csak vigyél haza, légyszi - motyogta, és bár számtalan kérdésem lett volna, csak hallgattam, nem szóltam semmit. A házuk előtt leparkoltam és mélyen beszívtam a levegőt. A meleg, nyári éjszakák illata keveredett Louiseval, ezzel mondhatni tökéletes egyveleget alkotva. Kiszálltam, átsétáltam a másik oldalra és kiszedtem Louist az ülésről. Megint csak erősen magához szorított, előhalászta a kulcsait, én pedig segítettem neki kinyitni az ajtót. Amint beléptünk elrohant a WC felé és hallottam, hogy máris jön vissza belőle minden, amit az elmúlt pár órában bevihetett. Töltöttem egy pohár vizet, kerestem valami gyógyszert és besétáltam a fürdőbe, leguggoltam mellé és végig simítottam a hátán.
- Gyűlölöm, hogy így látsz - morogta leginkább a WC-nek, de minden bizonnyal rám értette.
- Nem tudom, emlékszel-e, de te is láttál már engem hasonló állapotban. Cipeltél ugyanígy haza és simogattad a hátam, míg én egy lavór fölé görnyedtem - mosolyodtam el, felidézve a „szép" emléket. Louis felém fordult, s bár arca meggyötört volt, szemei hálásan csillogtak.
- Tessék, vedd be, idd meg - nyújtottam át a gyógyszert meg a poharat, ami eddig a mosdó szélén csücsült.
- Kösz - nyelte le, majd hátát a kádnak vetve leült a csempére, én pedig mellé helyezkedtem.
- Ne gyere ide, tök büdös vagyok - próbált meg arrébb vánszorogni, de elkaptam a karját. Folyt róla a víz, mert az előbbi arcmosásakor nem igazán lőtte be a célt, így a ruhája és a haja is olyan lett.
- Nem igazan érdekel - mosolyogtam rá. Felém fordította a fejét, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Kösz, hogy itt vagy velem, nagyon sokat jelent - mondta, én pedig hangtalanul vártam a folytatást.
- Engem mindig, mindenki elhagy, csak te tartasz ki mellettem - suttogta, szemei szomorúan csillogtak, majd lecsukódtak.