Egy nap, majd talán...

28. rész

Elszúrtam a vallomásom.

Nemcsak, hogy elszúrtam, egyenes tönkrevágtam. Kellett nekem kikiabálnom az érzéseim a folyosón. Rosszabb már nem is lehetne a helyzet. Leszámítva persze, hogy nem kaptam kosarat az egész suli szeme láttára.

Még csak azt sem tudtam, hova rohanok ennyire sebesen vagy éppen miért. Nem értem, miért kellett eljönnöm. Ha már így alakult, igazán ottmaradhattam volna, valami olyan laza szöveggel, hogy „ez van, Louis, ez az igazság. Szeretlek".

Vajon Louis jött utánam? Nem hallottam, hogy szólongatna.

Most, hogy már megosztottam vele ezt az aprócska titkot, nem fogom visszaszívni. Az elég béna lenne. „Csak vicceltem, haha. Nem is szeretlek."

- Jenny!

Meg kellett volna már állnom. Hova a fenébe vágtatok?

- Jenny!

Legalább most már könnyebb lesz kitárulkoznom neki, hisz a lényeget már úgyis hallotta. Igen. Sokkal könnyebb.

- Az jó életbe, Jenny! Álljál már meg! – ragadta meg a csuklóm Louis és erőteljesen visszarántott. Megpördültem és szembe találtam vele magam. Dühösnek tűnt.

- Megálltam – közöltem bután.

- Épp ideje volt. Hova rohansz? – fújtatott.

- Magam sem tudom – feleltem őszintén.

Louis hosszan kifújta a levegőt és elengedte a csuklóm. Érintése nyomán finoman bizsergett a bőröm. Beletűrt a hajába, majd összeborzolta a tarkóján. Mindig ezt csinálta, mikor nem tudta, mit mondjon.

Nekem kellett volna elkezdenem beszélni, de arra is képtelen voltam, hogy kinyissam a szám.

- Amit bent mondtál Lolának – szólalt meg néhány perc néma csönd elteltével Louis. Szorosan behunytam a szemem és összeszorítottam a szám.

- Szeretlek – nyögtem ki és szerintem engem lepett meg a legjobban, hogy csak úgy kimondtam.

Louis-nak tágra nyílt a szeme és csak bámult rám.

- Igen. Szeretlek – bólogattam, mint valami hülye, aki magának is bizonygatja az igazát. – És nem barátként. Szerelemmel szeretlek, már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta.

Ennél bénább vallomást, ha akartam, se tehettem volna. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon bénára sikeredett.

- Jenny... - lágyult el a tekintete. Egy másodpercig úgy éreztem, sajnál, ezért inkább folytattam.

- Gyakorlatilag, azóta szeretlek, hogy megismertelek. Nem akartam tönkretenni a barátságunk, ezért nem mondtam semmit. Meg persze azért sem, mert egyértelmű volt, hogy te nem érzel így. Hisz ott volt Mer, meg minden – hadartam.

- Jenny – lépett közelebb Louis.

- Persze, egy kicsit mindig reménykedtem, hiszen annyi mindent átéltünk. Neked mindig fontosabb voltam, mint a barátnőid és voltak pillanatok – csuklott el a hangom. – Voltak pillanatok, mikor biztosra vettem, hogy tetszem neked.

Louis még közelebb lépett.

- Jenny.

- Együtt aludtunk, fogtad a kezem, megöleltél. Úgy éreztem, nekem nem kell ennél több. Mármint, nyilván kellett, de érted. Így is jóval többet kaptam, mint egy mezei barát. Ezért boldog voltam melletted. Mégha nem is jártunk együtt. Azt gondoltam, ez még mindig jobb, mintha a vallomásom elrontana köztünk mindent. A barátságunk.

- Jenny. Hagynál szóhoz jutni? – számolta fel Louis a maradék távolságot köztünk.

- Nem! – támasztottam a kezem a mellkasához. – Be akarom fejezni. Olyan régóta tervezem, hogy elmondok neked mindent, de mikor odajutottam, sosem sikerült. Most viszont lassan vége a sulinak, külön egyetemre megyünk.

- Úgy tudom, felvettek a Williamsre – szólt közbe.

- Igen, de még lehet változtatni a sorrenden. Mindenhova felvettek.

- Engem is felvettek a Williamsre – mondta Louis, mire megugrott a pulzusom.

- És odamész?

Egy örökkévalóságnak tűnt a válasza.

- Az attól függ – simította a fülem mögé az egyik elszabadult hajtincsem.

- Mi-mitől? – fújtam ki az eddig benntartott levegőt.

- Tőled.

- Tőlem? – hökkentem meg. – Mármint, úgy érted, ha nem odamegyek, akkor te igen? Ez azért nagy szemétség lenne a részedről. Legalább, ne mondtad volna. Attól még, hogy vallomást tettem neked, még nem kell változnia a dolgoknak. Nekem jó, ha marad minden, ahogy eddig volt.

- Az ég szerelmére, hallgass már egy percre, Jenny! – dörrent rám nevetve Louis, azonban a következő pillanatban nyoma sem volt a mosolyának. Behúztam a nyakam.

- Én is szeretlek. Már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta – nézett mélyen a szemembe, kezei átkarolták a derekam és magához húztak. – Olykor éreztem, hogy többet érzel, de nem voltam biztos benne, mit is akarsz. Ráadásul nagyon jól titkoltad az érzelmeid. Hiába fogtam meg a kezed vagy öleltelek meg, aludtunk együtt. Nem láttam rajtad különösebb változást.

- Mesterien titkoltam az érzéseimet – bámultam rá bambán.

- Az biztos – nevetett fel, majd még közelebb vont magához. – Szeretlek, Jenna Walters. Nagyon szeretlek – suttogta a fülembe és szorosan megölelt.

Egyik kezem önkéntelenül is a hajába siklott, míg a másik a hátára simult. Alig hittem el, amit mondott. Alig fogtam fel. Szeretett. Szerelmes volt belém.

- Én is szeretlek, Louis Black.

Louis elengedett, egy pillanatra elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen. A következő minutumban pedig már szája az enyémre tapadt.

Elérkeztünk az utolsó előtti (előtti) részhez. Ezután már csak egy darab és egy külön befejező rész maradt hátra. Aztán vége. Lezárul a sztori. Jenny és Louis kapcsolata. És az Egy nap, majd talán...