Egy nap, majd talán...

5. rész

Egy egész hét telt el. Ennyi idő alatt egyetlen egyszer sem beszéltem Louis-val. A suliban elkerült, nem írt, nem hívott, teljesen elszigetelte magát tőlem.

Egy alkalom volt, mikor mondhatni velem teremtett kapcsolatot, de akkor sem hozzám beszélt.

- Jenna volt az, igaz? Vele mentél el! - támadta le hétfőn Meredith Louist, már az első szünetben kérdőre vonva.

- Nem mindegy ez neked? – vitatkozott Louis. Hát persze, nem fogja bevallani az igazat.

- Természetesen nem! Nekem ez fontos. Elfelejted, hogy nem én akartam szakítani! - tört ki Meredithből, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy még mindig szereti Louist. Sajnos meg tudom érteni.

Szerintem jogosan merül fel bennem a kérdés, vajon miért is szakíthattak.

- Nem adtál választási lehetőséget - vágott vissza Louis, miután valahogy úgy éreztem, ő sincs túl ezen az egészen. A kapcsolatukon. Mintha csak nem tehetett volna mást.

Mi a fene történhetett köztük?

Szóval ennyi volt, nem keresett, és én sem őt. Szerintem jól is van ez így, van időm elfelejteni, túllépni, nem rágódni többé ezen.

Így történt, hogy péntek este teljesen beletemetkeztem a logaritmus varázslatos világába, mikor is megcsörrent a telefonom.

- Hé, csajszi! Mi a helyzet? Mi jót csinálsz? - érdeklődött a vonal túlsó feléről a legjobb barátnőm, Lola.

Lola és Louis mostohatestvérek. Öt évesek lehettünk, mikor Louis apja elvette Lola anyját, és nyolc, mikor elhagyta. Nem mondanám, hogy ezáltal egy életre szóló barátságot kötöttek, de az, hogy szövetkeztek Louis apja ellen lényegesen összébb hozta kettejüket.

Lola tavaly elköltözött Lengyelországba, mert az anyukája ott kapott munkát, ő pedig nyilvánvalóan vele tartott. Nem igazán féltettem az olyanoktól, mint a vadidegen ország és új közeg. Lola talpraesett lány, hatalmas beszélőkével megáldva.

- Épp matekozom - tájékoztattam jelenlegi tevékenységemről.

- Rendkívül izgalmasnak hangzik - ironizált, és meg mertem volna esküdni rá, hogy fintorogott.

- Az is - bólogattam, mire felnevetett.

- Tudok ám én ennél is jobbat - bizonygatta, mire felszaladt a szemöldököm.

- Na, mesélj - tettem le a tollat sóhajtva, mert tudtam, valami eszelős ötlet következik. Vagy legalábbis olyan, ami neki tetszik, nekem viszont annál kevésbé.

- Olvastam facebookon, hogy David ma bulit rendez. Nem mész el?

David Lola exbarátja, akin elvileg már ezer éve túltette magát, és az ő szavaival élve ilyenkor csak informálódni szeretne.

- Ne már, Lol! Megint kémkedjek?

- Ez nem kémkedés! - háborodott fel, majd azért gyorsan hozzátette. - Igen, légyszi.

- Miért nem kéred meg Louist? Ők úgyis haverok - dobtam fel zseniálisnak vélt ötletemen.

- Pontosan tudod, hogy ezt nem tehetem! Louis teljesen hülyének nézne - érvelt, és bár igaza volt, mégsem jött meg a kedvem, hogy kérése szerint tegyek.

- Én is annak nézlek - próbálkoztam, de erre csak felnevetett.

- Ez pedig így van nagyon jól.

- Azt mondod?

- Még szép! Hülyének nézzük egymást. Erről szól az igaz barátság.

- Ez tény.

- Akkor meggyőztelek?

- Nem igazán, de rendben van.

- Éljen! - ujjongott boldogan.

- Mit vegyek fel?

- Van az alul fekete, felül színes ruhád. Hozzá a kedvenc magassarkúd, a rózsás nyakláncod és a hozzá illő fülbevalók - sorolta, én meg csak tettem, amit mondott. Felöltöztem.

- Felkészülten hívtál - dünnyögtem. - Esetleg számítsak rá, hogy postán küldesz nekem egy egész megfigyelő berendezést? Tudod, például kamerák, amiket felszerelhetek a házában.

- Ha-ha! Nem vicces. Küldtem neked mást - mondta, de már nem volt időm megkérdezni, mi is volna az, mert csöngettek. - Jó szórakozást, bébi!

Lesétáltam a lépcsőn, és kitártam az ajtót. Valami levélre számítottam, melyben a pontos utasításokat találom majd, melyeket már vagy két hete megírhatott. Még az is megfordult a fejemben, hogy valóban egy dobozt találok majd a küszöbön, benne a modern technika eszközeivel.

Ehelyett Louis állt előttem.