Egy nap, majd talán...

4. rész

Arra ébredtem, hogy egy izmos kar erősen szorított magához. Louis a nyakamba lihegett, lábaink összegabalyodtak, tenyerét a hasamon nyugtatta.

A szívem hevesen vert, ezért – a szívroham általi elhalálozás elkerülése végett – megpróbáltam kiszabadulni. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, sőt. Az egyetlen eredmény az lett, hogy még jobban magához húzott, és maga alá passzírozott.

Francba! Nagyon kellett pisilnem.

- Jenny? Miért nem maradsz végre nyugton? – Még volt pofája kérdőre vonni.

- Ki kell mennem a mosdóba – informáltam pironkodva, hátha ez elég indok neki, hogy elengedjen.

- Visszajössz? – kérdezte, és hangja igencsak kétségbeesetten csengett, mintha attól félne, elszököm. Mintha lenne hova. Bizonyára még rosszul volt.

- Miért ne jönnék?

- Mit tudom én, rájöttél, hogy unalmas engem szitterkedni – vonogatta a vállait csukott szemmel.

- Még nem jutottam el idáig – suttogtam, mire felém pillantott.

- Akkor?

- Persze – ígértem, de mikor felálltam, nem engedte el azonnal a kezemet.

Egy nagyon sápadt, leharcolt lány meredt vissza rám a tükörből. A fejemben számtalan gondolat kavargott, a szakításuk, az esténk, mindaz, amiket mondott nekem.

Állandóan bókolt, a maga részeg és béna módján, de mégis.

Hangoztatta, hogy csak én állok igazán mellette.

Szakított a barátnőjével. (Itt persze nem szerepel az ok, nem is valószínű, hogy az én lennék)

Együtt aludtunk.

Sajnos arra kellett jutnom, hogy a szavait és tetteit jórészt befolyásolta a némileg illuminált állapota.

- Jenny? – kopogott az ajtón Louis, Azt hittem, már rég visszaaludt. Te jó ég, hányni jött?

- Igen?

- Minden rendben? – érdeklődött, hangja aggodalmasnak tűnt.

- Persze. Miért?

- Már vagy fél órája bent vagy.

- Komolyan? – ámultam.

- Aha. – hallottam fáradt hangját. Még egyszer utoljára a tükörbe néztem.

- Bocsi – léptem ki az ajtón.

- Nem gond, csak nem tudtam, mi van.

Hát igen. Louis nem tagja azon mázlis emberek csoportjának, akik nem ismerik a másnaposság fogalmát.

Tény és való, hogy még így is káprázatosan festett. Bár haja izzadtan tapadt a tarkójára, és gyönyörű szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. A falnak támaszkodva állt, gyűrött pólóban, zsebre dugott kézzel.

- Nagyon fáj a fejem. Gyere, Jenny, aludjunk – húzott maga után, majd elterültünk és ő azonnal álomba is merült.

Alig egy óra elteltével én ismét ébren hánykolódtam. Ezúttal nem láncolt magához, így könnyűszerrel meglóghattam az ágyból.

Találtam pár tojást, meg egy egész szem hagymát a konyhában, így nekiálltam a tápláló reggeli elkészítésének.

- Hm, jó illata van – jelent meg Louis, kezei megint lezseren a nadrágjának zsebében voltak, és már lényegesen jobban nézett ki.

- Rántotta – mondtam, a már amúgyis nyilvánvalót.

- Segítsek? – kérdezte mellém lépve, karja az enyémhez simult.

- Nem kell, köszi. Tényleg. Boldogulok – érveltem, bár szerintem csak hebegtem össze-vissza.

- Oksi – fogadta el a döntésem, helyet foglalva az egyik széken.

Hamarosan kész is lettem, és fogalmam sincs miért, de ezt be is jelentettem.

- Kész vagyok.

- Együnk – bólintott.

- Te előbb igyál – jutott eszembe, és adtam neki egy nagy pohár vizet, amit azonnal lehajtott.

- Köszönöm – mondta mélyen a szemembe nézve, és valahogy az az érzésem támadt, hogy ez nem csak víznek szólt, és nem is a reggelinek.