Egy nap, majd talán...

13. rész

Izgatottan vágtattam végig a repülőtéren. Lola gépe ugyan csak fél óra múlva landol, azonban annyira fel voltam dobva, hogy végre hazajön, hogy képtelen voltam tovább várni.

Nagyjából minden egyes információs pultnál megkérdeztem, hogy hol kell várakoznom, mikor jön a gép, és stb. Végül elfogytak a pultok, így kénytelen voltam helyet foglalni.

- Jenny? – szólított mellőlem egy fájdalmasan ismerős hang. Lassan és kimérten emeltem fel a fejemet, hátha nem Louis fog fölöttem állni, vagy legalább eltűnik, mire felnézek. Persze nem így történt.

- Szia, Louis! – nyögtem ki végül. Nyilván itt van, hisz a nővére hazajön. Ez teljesen rendben is van. Hogyne.

- Lolát várod, igaz? – foglalt helyet a mellettem levő széken.

- Ki mást? – próbáltam viccelődni, de túl ideges voltam hozzá.

- Nem lehettem biztos benne – vonta meg a vállát Louis.

- Őt várom – jelentettem ki, már csupán a rend kedvéért.

- Gondolom, nagyon örülsz, hogy hazajön – társalgott Louis kedvesen.

- Persze. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon – bólogattam hevesen, majd néhány perc elteltével hozzátettem. – Nagyon. Te is, nem?

- Dehogynem. Csak kábé négy nagyonnal kevésbé - mosolyodott el, majdnem megnevettetve engem is.

- Értem – feleltem végül.

Ez borzalmasan alakult. Régen mindent meg tudtunk beszélni egymással, legjobb barátok voltunk, be sem állt a szánk. Most pedig olyan felszínes párbeszédeket folytatunk, hogy az már szánalmas.

Újabb öt perc néma csend után ezúttal Louis törte megy a csendet.

- Elmegyek, veszek valami innivalót. Kérsz? – ajánlotta fel udvariasan.

- Nem, köszi – válaszoltam gyorsan.

Amint kikerült a látókörömből, felpattantam, és elkezdtem azon agyalni, hogy most kellene elfutnom. Komolyan. Louis meg én tényleg annyira jóban voltunk, még akkoris, ha én szerettem őt, ő pedig nem engem, és nem is tudott róla. Én remekül titkoltam. Most azonban tapintható a feszültség, a veszettül kínos légtér kettőnk között. Nem tudom, hogyan jutottunk ide, vagy, hogy miért, de egyáltalán nem tetszett.

Végül nem menekültem el, csak mosdóig jutottam, ahol el is töltöttem jó pár percet, hátha sikerül kiötölnem valami jó kis tervet.

- Mi a gond, Jenny? – lépett mellém Louis, majd lecsüccsent a mögöttem lévő lépcsőfokra.

- Egyes lett a matekdolim – lóbáltam meg előtte a lapot.

- Na, muti – nyúlt érte, de persze azonnal elrántottam, nehogy meglássa.

- Biztos, hogy nem – ellenkeztem szégyenkezve.

- Csak segíteni szeretnék.

- Segíteni? – vontam fel a szemöldököm hitetlenkedve.

- Természetesen. Az enyém ötös lett. - Nem dicsekedni akart, vagy az orrom alá dörgölni, csupán alátámasztani a felajánlásának igazát.

- Ügyes vagy – szorítottam össze a számat dacosan.

- Mi lenne, ha átnéznénk együtt az anyagot, aztán beszélek Mrs. Couckkal, hogy hadd írhasd újra - mosolygott rám biztatóan.

- Komolyan? – ért rögtön fülig a szám.

- Komolyan.

Még általános iskolások voltunk, hirtelen nem is tudtam, hogyan jutott ez eszemb.

Az órámra pillantottam. Már csak öt perc volt hátra Lol érkezéséig, így nagyon sóhajtva konstatáltam, hogy nincs mitől félnem. Ettől a gondolattól felbátorodva indultam vissza a várakozóba, ahol Louis egy barackos és egy citromos ice teával várt.

- Tessék – nyújtotta át a barackosat, tudván, hogy az a kedvencem.

- Köszi – fogadtam el, mert nem sok kedvem volt ezen is vitatkozni vele. Jól esett a törődése.

- Már azt hittem, megfutamodtál – nézett rám jelentőségteljesen. Nem is értettem, mire akart ezzel célozni, de jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Inkább nem osztottam meg vele, hogy valóban elgondolkodtam ezen az eshetőségen is.

- Csak a mosdóban voltam – informáltam, azt hiszem, némileg feleslegesen.

- Gondoltam.

Úgy éreztem, legszívesebben a karjaiba vetném magam, annyira édes arcot vágott. Már csak két perc.

- Figyelj, Loius...

- Jenny, én... - szólaltunk meg teljesen egyszerre.

- „Tisztelt hölgyeim és uraim! Szíves elnézésüket kérjük, de a Lengyelországból ékező járat várhatóan huszonöt percet késik. Megértésüket köszönjük!"

A fenébe!