Egy nap, majd talán...

6. rész

- Mit keresel itt? - bámultam az ajtóban álló Louisra, kinek arcán hasonló meglepettség tükröződött. Ezt nem igazán tudtam hova tenni, hisz nyilván számított rá, hogy engem talál majd itt. Vajon mégis mit gondolt?

- Izé... Lol küldött - mondta, és úgy tűnt, zavarban van.

Nyilvánvalóan Lola megfúrta ezzel a "mostantól örökké elkerülöm Jennát" tervét, és emiatt most kellemetlenül érzi magát. Hm, érdekelne Lol milyen indokkal rendelte ide.

- Számíthattam volna erre - forgattam a szemem, magamban egyszerre átkoztam Lolát, és hálálkodtam neki.

- Bocs, ha ez nyűg neked - húzta el a száját, mire erős késztetést éreztem, hogy a szemébe röhögjek.

- Dehogy, nem gond. Menjünk - kaptam fel a cipőszekrényről a táskámat, majd kiléptem az utcára.

- Nem tudom, kellene ezt mondanom, de bocs a nővérem miatt is - túrt bele fekete hajába.

Szórakozik velem? Most hergelni akar?

- Lol a legjobb barátnőm.

- Persze, tudom - felelte lezserül, mivel még inkább felbosszantott.

- Ne kezelj úgy, mintha vadidegenen lennék! - csattantam fel mérgesen, mert nem értettem, mire játszik.

- Jenna, én...

Soha nem hív a rendes nevemen. Jenny vagy Jen, de soha nem Jenna. Ez nem sok jót sejtetett.

- Nem értem, miért kell ilyennek lenned. Ennyire... hidegnek. Mit ártottam neked, hm?

- Semmit, de... - próbált magyarázkodni, de azonnal a szavába vágtam.

- Nem érdekel. Jössz nekem ezzel a rohadt bocsánatkéréssel, mintha nem lennék már vagy tizennégy éve barátok!

- Ez az! Én nem...

- Hagyjuk - legyintettem, majd mivel időközben megérkeztünk, beviharzottam a házba, ahol viszonylag hamar beleütköztem Davidbe.

- Szia, Jen! - mosolygott rám, és örömmel vettem, hogy semmilyen lányt nem találtam mellette.

- Hello! - köszöntem, majd gyorsan körbelestem, de szerencsémre nem láttam Louist sehol.

- Örülök, hogy eljöttél. Nem látlak gyakran a bulikban - csevegett David, és hirtelen nem tudtam eldönteni ez nekem szól e, vagy Lol legjobb barátnőjének.

- Nos, így alakult. Mondhatni kényszerítés hatása alatt állok - dünnyögtem, de sajnos meghallotta.

- Lola vagy Louis? - kérdezte mindentudó mosollyal az arcán.

David jó fej, mindig is kedveltem. Régen sok időt töltöttünk egy társaságban, hisz Lol pasija és Louis jó barátja volt egyben. Aztán Lol a nyár elején elutazott, Louis összejött Meredithtel, én pedig egyedül maradtam. És David mentesen.

- Dupla löket volt - célozgattam arra, hogy végeredményben mindketten befolyásoltak.

- Értem. Figyelj csak Jen, Lola hogy van? – tért át azonnal a témára, mely miatt egészen idáig velem társalgott. Éppen válaszolni szerettem volna neki valamit, bár még nem döntöttem el, hogy a „jól meg van nélküled" vagy inkább a „hiányzol neki" formációt választom, mikor megláttam Louist.

Felénk közeledett, tekintete azt üzenje, ne menjek sehova, épp ezért léptem le onnan azonnal, valami „majd még beszélünk" dolgot odavágva Davenek.

- Jenny! – hallottam még, ahogyan Louis szólongat, de eltökéltem, hogy nem fogok megfordulni. Nem is tettem.

Szerencsére megtaláltam a konyhát, és olyat tettem, amit csak nagyon ritkán csináltam. Inni kezdtem, de nem kortyolgatni, hanem szándékosan önteni magamba az alkoholt. Magam sem tudtam, miért. Tisztában voltam vele, hogy ez semmit nem old majd meg, a problémáim nem fognak megoldódni, de mégsem tudtam leállni.

- Szia, bébi! – került mellém egy csávó, akit nem igazán ismertem.

- Hali! – vigyorogtam rá, majd hunyorogni kezdtem, de csak a körvonalait tudtam kivenni. Helyesnek látszott.

- Elvis vagyok. Hát te, kisbogár? – mutatkozott be, hangja, és kiállása hasonlóan részegnek tűnt, akárcsak az enyém.

- Elvis! – nevettem fel, magam sem teljesen értettem, mi olyan vicces ezen. – Jenny vagyok.

- Kissé sokat ittál, nem igaz?

- Ugyan, dehogy. Teljesen józan vagyok – állítottam szilárdan, persze túlbuzgó agyamban azonnal felvillant az mondat. Hogy is van? Ja, igen. A részegség első jele, hogy tagadod, hogy részeg vagy. Milyen badarság!

- Nagyon dögös vagy – dörmögte, ajkai már meztelen vállamnál jártak, felvándorolva a nyakamon.

- Mi a szart csinálsz? – lökte valaki félre a srácot. Elfelejtettem a nevét. Hogy is hívták? Valami énekes... - Jenny! Jól vagy? – érdeklődött az aggódó hang gazdája. Jaj, de jó! Ez Louis!

- Sziaaa, Lu! – köszöntöttem boldogan, és hozzá bújtam. – Hova lett Edward?

- Milyen Edward? – kérdezett vissza értetlenül, kissé eltolva magától.

- Az előbb még itt volt – tűnődtem hangosan.

- Arra a seggfejre célzol, aki letapizott?

- Letapizott? Komolyan? Hm, igen. Ő lehet az. Mit csináltál vele? – bámultam fel Louisra.

- Leütöttem – vont vállat, én pedig félrebillentett fejjel tovább néztem rá. Annyira helyes volt, ahogyan ott állt, és a karjaiban tartott. Mint egy hős. Igen. Louis az én hősöm.